Tetszetős elmebajok

Tetszetős elmebajok
A világ jól érzékelhetően a zűrzavar irányában halad. A globalizáció nevében mind agresszívabban hangsúlyozott egyetemesség a jogrendszer alapját, a nemzetállamot igyekszik felszámolni. Ennek a folyamatnak emblematikus tünete az úgynevezett illegális bevándorlás, amikor emberek a világ bármely tájáról anélkül léphetnek be egy másik államba, hogy akár egy személyazonosság bizonyítványt is fel kellene mutatniuk. Útlevélről nem is beszélve.

Manapság szinte minden „menekült” iratok nélkül érkezik Európába. Ez a tény bármely jogállam jogrendjével alapjaiban összeegyeztethetetlen. Az ugyanis, hogy az embernek menekülés közben arra se jusson ideje, hogy magához vegye az iratait, a gyakorlatban olyannyira ritkán eshet meg, hogy akár el is tekinthetnénk tőle. Annál is inkább, mert a személyazonossági igazolványt minden állam jogrendje szerint – ahogyan ki tettem a lábam a lakásból – kötelező módon magamnál kellene tartanom. Ha azt a kivételesnél is kivételesebb esetet, amikor elveszítem, vagy nem vehetem magamhoz egy – önmagát jogállamként aposztrofáló – államszervezet bürokratái szabállyá léptetik elő, voltaképpen az illegalitást legalizálják. Az államnak ez esetben ugyanis nem lehetnek semmiféle információi az – önmagát természetesen menekültnek nyilvánító – személyről. Személyazonosságának kiderítése pedig – mivel az érintett „természetszerűen” olyan országot vall hazájának, ahol a háborús viszonyok miatt összeomlott az adminisztráció, s az államközi kapcsolatok is akadoznak – gyakorlatilag lehetetlen. (Milliós nagyságrendben meg végképpen az…)

De nem csak a migránsok szeghetik meg a törvényeket, ezt – a migránsok megsegítésére vagy a klímaválság elleni küzdelemre hivatkozva – a befogadó országok polgárai is megtehetik. Sőt, az Európai Parlament – jogállamiság védelmében hadrendbe sorakozott – képviselői a törvényszegőket egyenesen hősökké avathatják. Ahogyan az Carola Racketével, az egyik NGO-hajó kapitányával is történt, aki nem csak Olaszország (akkor még érvényes) jogszabályait sértette meg, és elszántan nekihajtott az olasz parti őrség – behatolását megfékezni szándékozó – hajójának.

S ugyanez a helyzet Greta Thumberggel és követőivel is, akik az iskolakötelezettség szabályát megsértve a pénteki napot önkényesen a klímaválság elleni tiltakozás napjává nyilvánították.

S a Friday for Future mozgalomnak időközben „érettebb támogatója” is született. A zöldek által életre hívott „Extinction Rebellion” (béna magyar fordításban „kihalási lázadás”) nevű mozgalom tételesen is az állampolgári engedetlenség álláspontjára helyezkedik. Sőt – ezen is túllépve – lázadás gyanánt jeleníti meg önmagát.

Ilyen körülmények közt az sem lehet meglepő, hogy az Európai Parlement bizottságai saját jogi normáiknak, például a szavazatszámlálási előírásoknak, a politikai elfogulatlanság és részrehajlás elvének, s nem utolsósorban a kompromisszum követelményének fittyet hányva hoznak döntéseket.

Ha mindezt csak én állapítanám meg, bárki a rasszisták, a klímatagadók, az antidemokrata populisták szemétdombjára söpörhetne. Csakhogy nem csak én teszem. A legrangosabb német liberális napilap, a Die Welt főszerkesztője Ulf Poschardt és munkatásai is gyakorta megteszik. Poschardt például éles hangnemben kifogásolja, hogy „Az erkölcsi kiválóság reklámarca, Carola Rackete még a német szövetségi kormányt is teljes magabiztossággal emberöléssel vádolja.” (Pedig ha a vád jogosult volna is, legfeljebb gondatlanságból elkövetetett emberölésről lehetne szó.) Poschardt még Thumberg követőinek petpalackokból barkácsolt pillangók alatti tüntetéseit is a tárgyilagos reálpolitika maradékainak – egyfajta szektarianizmus érdekében való – elárulásának minősíti. Nem beszélve az Extinction Rebellion híveiről. „A klímatüntetések radikalizácója – írja – olyan töréseket és hidakat kezdeményez, melyek csakis a tiltakozások haszonélvezőinek kedvezhetnek. (…) De minden racionális zöldnek tudnia kell, hogy a törvénysértések egy olyan radikalizálódás kezdeteit jelenthetik, melyek soha nem vezethettek jóra. Az őrület radikalizációja ennek a szektarianizmusnak az intoleráns lényegét jeleníti meg. A helyzet kiélezőinek érveit, akik közül számosan polgári lapok szerkesztőségeiben ülnek, higgadt érvekkel kell leszerelni. Ehhez azonban Németországnak (s tegyem hozzá Európának – B.B.) már nincs sok ideje. Mert miközben legokosabb fiataljaink pet-pillangóikat lebegtetik, az amerikai és kínai ipar arra törekszik, hogy gazdaságilag vegye át az irányítást az ő szemükben égbekiáltóan dekadenssé vált nyílt társadalom fölött.” Olyan új technológiákkal, melyek e társadalmakat gazdasági szempontból is túlélőkké tehetik.

Poschardt végkövetkeztetése is az, hogy a folyamat csakis a lemondás gesztusain át vezethet. Át kell alakítanunk életformánkat. De nem valamiféle felülről vezérelt erőszakkal, a vitapartner iránti tolerancia, a párbeszéd elutasításával. Hamis tolerancia lenne ugyanis az, mely egyik legfontosabb európai értékünket tenné viszonylagossá. A lemondás a szabadság gesztusa. Nem tiltani kell, hanem indulatmentes, világos érvekkel megértetni, hogy egyrészt a lemondás, másrészt az átgondolt cselekvés lehet az egyetlen értelmes eljárás. Csak az lehet képes felmérni, hogy mit jelent önmaga és a világ számára a lemondás, aki radikálisan liberális. Azaz: képes ellenállni az „elmebajok radikalizálódásának”.

Az ugyanis, aki a jogállam alapelveit engedi relativizálni, maga is társadalmaink alapjait ássa alá.

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Máskép(p)
Máskép(p)
Máskép(p)
Máskép(p)
A múlt héten zuhogó esőben tekintették meg a romániai megyeközpontok vezetői, a környezetvédelmi miniszter és a helyi sajtó a korszerű hulladéktárolókat. Pontos elnevezésük: digitális hulladéksziget. Egyszerű a működése: a tulajdonos kap egy kártyát, és csakis azzal nyithatja ki a szelektív hulladékgyűjtő tárolót. Belezuttyantja az általa otthon szelektíven összegyűjtött szemetet, majd elégedetten távozik. A digitális rendszer pedig jelzi a szemétszállító cégnek, mikor telik meg a tartály. Erre a cég kiszáll, kiüríti a tartályt és megy az élet tovább.
Máskép(p)