A kulcskérdés a lokalitás és a globalitás közti viszonyrendszer koordinációja. Ezt erőszakos eszközökkel nem lehet tető alá hozni. Csupán önszerveződés lehet a megoldás. Szerintem mindig is így volt. Az archaikus társadalmakban, az antikvitásban, a középkorban is. Mára csupán a lépték módosult. Az új globalitás konvergens helyi csírákból alakulhat ki. A rendszert nem megteremtik majd (főként nem a nagyok), hanem maga teremti önmagát. Költőien szólva engedni kell a világot, hogy alakuljon. Azt kell megakadályozni, hogy „valakik” alakítsák. Ez lehet tartósságának biztosítéka is.
Ha a nagyhatalmak katonai erejükre alapozva a saját képükre és hasonlatosságukra próbálják átalakítani a világot, annak csak katasztrófa lehet a vége. Nem új világrend, hanem újabb és minden korábbinál súlyosabb világrendetlenség.
Lehet, hogy tévedek, de abban, hogy ezt kellene megakadályozni, aligha.
A szerveződés mindig csak az alapoknál kezdődhet. A csúcson soha. Márpedig a modernitás világait eleddig a csúcsokon „szervezték újjá”. Puccsokkal, forradalmakkal, újabb befolyási zónákért indított háborúkkal.
Az ekként megszületett világrendek azonban nem lehetnek tartósak. Nincs, ami összetartaná őket. Életre hívóik továbbra is csupán a fegyveres erőszakra alapozhatnak. Az pedig előbb-utóbb kudarcba fullad. Kimerülnek az erőforrások. Nem csak az egyik, hanem a másik oldalon is.
Az orosz-ukrán háború is ezen az elven alapul. Mindkét fél abban reménykedik, hogy a másik fél fog összeomlani. Csakhogy erre vajmi kevés az esély. Az egyik oldalon a világ területileg és természeti erőforrásokban is leggazdagabb országa áll, a másikon a teljes nyugati világ, mely évszázadokon át szipolyozta ki az úgynevezett harmadik világot. Tartalékai ma is korlátlanoknak tűnnek, még ha a harmadik világ fölött mindinkább elveszítik is az ellenőrzést.
Józan ésszel mérlegelve az lehetne az egyetlen hatékony megoldás, ha minden állam maga oldaná meg a problémáit. Ez pedig csak szoros nemzetközi együttműködéssel lehetséges.
Ennek a kísérletnek Európa lehetett volna – az egész világ számára mintaszerű – kísérleti terepe. Erős szuverén nemzetállamokkal, melyek – szuverenitásuk bizonyos elemeit feladva – erős szuverén államszövetséget alkotnak. S fokozatosan ugyanez történhetett volna a világ a más tájain is. Szuverenitásuk birtokában az államszövetségek is ugyanúgy egyfajta szuverén Egyesült Nemzetek Szövetségében egyesülhettek volna, melyeket az egyenjogúságon, kölcsönösségen és szolidaritáson alapuló jogrend szervezhet egységbe. Sajnos, nem ez történt…
Igaz, az államok ugyanúgy nem lehetnek soha egyenjogúak vagy egyenlők, mint az emberi individuumok. Egyenlőségük csupán a törvény, a nemzetközi jog előtti egyenlőségre korlátozódhat. Földrajzi kiterjedésre, népességre, nyelvekre, történelmi hagyományokra való tekintet nélkül.
De ismétlem, mindez csak akkor lehetséges, ha a társadalmi szerveződés alapegységeire épül. A családra, a rokoni kapcsolatrendszerekre, a településekre, a nyelvi-kulturális közösségekre, szakmai, vallási szervezetekre, régiókra, államokra, közös részérdekekké egymásba kapaszkodó államcsoportokra, konföderatív alapon szerveződő államszövetségekre és az ezek együttműködését összehangoló egyfajta egyesült nemzetek szövetségére, mely minden szinten az egyetemes, de mindig a sajátosságok legitimitásának elismerésén alapuló jogrendszer érvényesítésének garanciáját jelenthetné.
Az egyetemesség jelenleg sajnos az identitás, magyarosan a sajátosság felszámolásának szinonimája.
Márpedig ez életveszélyes törekvés. Az egyetemesség fanatikusai anélkül érvelnek az identitások felszámolásának szükségessége mellett, hogy tudatában lennének annak, hogy egy másik alapelvükkel kerülnek ellentmondásba, a sokféleségével. Márpedig a sokféleség, a változatosság nem pusztán a természeti lét egyik alaptörvénye, de a társadalmaké is. S azok esetében is létfeltétel.
Egy társadalmi közösség (annak bármely szintjén) csak akkor maradhat tartósan életben, ha képes alkalmazkodni a térben és időben adott feltételekhez. S ez az emberiség egészére is érvényes. Az emberi társadalmak akkor virágozhatnak, ha nem csak a természetet, önnön biológiai törvényeiket, sőt egymást, mint közösségeket is képesek a lehető legteljesebben elfogadni. Azaz képesek alkalmazkodni egymáshoz. S ismét jöhet a felsorolás: a családban, a rokonságban, a településen, a régióban az államokban, az államszövetségekben, és végül az emberiségben mint sajátos kultúrlények összességében.
A kulcsszó az alkalmazkodás, mely nem jelenti (a szó semmilyen értelmében sem) identitásaink maradéktalan feladását, csupán a másik fél identitásának elfogadását. Az utóbbi természetesen bizonyos (a nyelvhasználatig terjedő) vonások elsajátítását is jelenti. De mindig csak az alkalmazkodás megkívánta keretek között. Ott, ahol szükség van rá, ahol segíti magát az alkalmazkodást.
A társadalmi feltételekhez való (csak és csakis kölcsönösként működőképes) alkalmazkodás épp olyan alapvető feltétele az emberi társadalmak hosszú távú fennmaradásának, mint a természeti feltételekhez való alkalmazkodás.
Nem ebben az irányban haladunk. Ezt leginkább a környezetszennyezéssel szembeni tehetetlenségünk bizonyítja. Az ember, mint az állatfajok többsége is a hódítás ösztönét is génjeiben hordja. De az állatvilágban ennek az ösztönnek mindig szigorú korlátai vannak. Az embert intelligenciája teszi képessé arra, hogy túllépjen e korlátokon. Ha mégsem eléggé intelligens ahhoz, hogy ezt a késztetést megfékezze, nem újabb világrendet fog kialakítani, hanem önmagát pusztítja el.
Az emberiségnek ma nem az a legnagyobb gondja, hogy Oroszország vagy Amerika ukránjai taposhatják-e agyagba egymást, még csak az sem, hogy haladéktalanul elejét vegye minden környezetszennyezésnek, hanem az, hogy képes-e elfogadni önnön korlátait.
