L. BALOGH BÉNI
A „lázadó dák”
Petru Groza (1884–1958) Dél-Erdélyben, egy Hunyad megyei, román többségű kis faluban, Bácsiban (Băcia) született. Apja román nemzeti érzelmű ortodox pap volt, fiatalon meghalt, anyja pedig egy szintén görögkeleti pap lánya. 1895-ben került a szászvárosi református Kún-kollégium főgimnáziumába. A kollégium befogadó és toleráns szellemisége döntő hatással volt szellemi fejlődésére. Tökéletesen elsajátította a magyar nyelvet, az érettségi vizsgán Arany Jánosról írt dolgozatával pedig ő nyerte el a magyar nyelv és irodalom első díját. A Toldi-trilógia jutalmul kapott aranyozott kötésű díszpéldányát élete végéig megőrizte, és Arany János maradt az egyik kedvenc költője. Életre szóló barátságokat kötött sok magyar származású iskola- és osztálytársával, így például Nagy Vilmos későbbi magyarországi vezérezredessel, honvédelmi miniszterrel, Róth Ottóval, utóbb az 1918-as Bánsági Köztársaság polgári kormánybiztosával vagy Serestély Bélával, akiből vasúti tisztviselő és költő lett.
Budapesti egyetemi évei alatt – 1903 és 1907 között, közel egyéves megszakítással – bekapcsolódott az ott tanuló román fiatalok politikai mozgalmába. Saját későbbi jellemzése szerint „romantikus” román nacionalista volt. Lelkesedett a román nemzeti eszmékért, de nem volt szélsőséges, és a kölcsönös tolerancia fontosságát hangoztatta. A magyarokkal kapcsolatos egyik fontos ifjúkori tapasztalata a gróf Apponyi Alberttel való két találkozásához fűződik, amelyek életre szóló nyomot hagytak benne. Apponyit – valószínűleg 1905-ben – azért kereste fel, hogy a segítségét kérje, ugyanis a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nem hagyta jóvá arra vonatkozó kérelmét, hogy felsőfokú tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem Jogi és Gazdaságtudományi Karán eltöltött néhány félév után Németországban folytathassa. Határozott és öntudatos fellépése imponált a későbbi miniszternek, aki megjegyezte, hogy milyen szépen beszél magyarul. Miután a beszélgetés során megtudta, hogy Groza apja román ortodox pap, engedélyezte a kérelmét azzal a tanáccsal, hogy ne felejtse el hazáját, azaz Magyarországot, s ha visszatér külföldről, újból látogassa meg. Erre a látogatásra azonban már nem került sor, ellenben jóval több mint másfél évtizeddel később, 1923-ban véletlenül összetalálkoztak Budapest egyik utcáján. Groza visszaemlékezései szerint Apponyi megismerte őt, és elmondta neki, hogy mélyen beivódott az emlékezetébe egykori látogatójának „lázadó dák” arca. Grozának megtetszett a hasonlat, s a későbbiek során gyakran nevezte magát lázadó dáknak. Valószínűleg büszke is volt arra, hogy a vele szemben jóindulatot tanúsító Apponyi aggatta rá először ezt a találó jelzőt.
Regényes szerelem
Groza magyarsághoz való viszonyulásának talán legfontosabb kérdése a Kabdebó Jozefina színésznővel (Ducival) való, életen át tartó szerelme, és közös gyermekük, Mária iránti szeretete. Jozefina magyar–örmény nemesi család sarja volt, Temes megye egykori fõispánja, Kabdebó Gergely lánya. Anyja elvált, majd férjhez ment Dévára Kovács Lajos földbirtokoshoz. Új házasságába lányát, Jozefinát is magával vitte. Groza, aki Déván akkor már jól menő ügyvédi irodát vezetett, és birtokai, részvényei, szállodái is voltak, itt ismerte meg a nála 14 évvel fiatalabb lányt, majd egymásba szerettek. 1912 szilveszterén már az eljegyzés is megvolt. Groza apja azonban határozottan ellenezte kapcsolatukat, és azzal fenyegetőzött, hogy ha a fia mégis feleségül vesz egy „bangyinát” (azaz magyar lányt), akkor ő az oltár előtt lesz öngyilkos. Jozefina családja kezdetben szívesen látta az udvarlót, jó partinak vélte a gazdag román ügyvédet. 1913-ban viszont egy váratlan fordulattal – valószínűleg a politikai helyzettel, a magyar–román ellentétek kiéleződésével is összefüggésben – mindez radikálisan megváltozott. „Talán csak nem képzelte komolyan – közölte nyersen Jozefina édesanyja az udvarlóval –, hogy ebben a helyzetben egy román fajankóhoz adjuk a leányunkat...” Groza ezt a mondatot soha nem felejtette el, és még évtizedek múltán, államelnök korában is emlegette, hogy „lám-lám, mégiscsak vitte valamire az oláh fajankó”.
A szerelmi történet azonban itt nem ért véget. 1916-ban feleségül vett ugyan egy gazdag román családból származó lányt, Ana Moldovant, akitől öt gyermeke született, de a Jozefina iránt érzett szerelme az 1920-as évek elején egy véletlen dévai találkozás folytán újra fellobbant. 1923-ban született meg házasságon kívüli közös gyermekük, Bisztrai Mária, a későbbi neves kolozsvári színésznő és színházigazgató (portrénkon). Groza vállalta az apaságot, és példás gonddal neveltette lányát, később a karrierjét is egyengette. Így gyakorlatilag két családja volt: egy román Déván és egy magyar Kolozsváron. Mindkét családját szerette, bár volt egy pillanat, amikor válni szeretett volna, hogy rendezze a viszonyát Jozefinával. Ez azonban végül nem következett be, mivel a felesége hallani sem akart a válásról. A korabeli kolozsvári magyar társaságokban egyébként sokat beszéltek Groza romantikus érzelmi kapcsolatáról, és közismert volt, hogy gyakori kolozsvári útjai során mindig Kabdebó Jozefinánál lakott.
A román nemzeti mozgalom harcosa
Az I. világháború idején a lugosi, majd orosházi székhelyű, többségében román nemzetiségű katonákból álló 8. honvéd gyalogezredben szolgált. Főként elegáns megjelenésével, testre szabott egyenruhájával tűnt ki társai közül. Sikeresen megúszta a frontszolgálatot. Öntudatos románként ugyanis kötelességének érezte a magyar hadsereg működésének szabotálását, de saját jól felfogott érdeke is azt kívánta, hogy minél távolabb maradjon a frontvonaltól. Hírhedt lógósnak számított: kivonta magát a tartalékos tiszti képzésből, és nemegyszer engedély nélkül távozott hosszabb-rövidebb időre egységétől. Az egyik alkalommal csak parancsnoka, a hozzá megértően viszonyuló Réthy Zsolt ezredes közbenjárása mentette meg attól, hogy a szegedi hadbíróság elé kerüljön.
Leszerelése után, 1918 őszén aktív szerepet vállalt Déván a román nemzeti mozgalom vezetőségében: tagja lett a helyi Román Nemzeti Tanács (RNT) végrehajtó bizottságának, közreműködött a román nemzetőrség (gárda) megalakításában, s a közeli falvakat járta. Fontos szerepet vállalt Déván és környékén a közbiztonság, a rend fenntartásában, így neki is köszönhető, hogy a frontról hazatérő katonaság által fellázított lakosság zavargásai, rendbontásai nem torkolltak vérontásba.
Dévai küldöttként részt vett a december 1-jei gyulafehérvári román nagygyűlésen, amelynek előkészítő tanácskozásán (legalábbis ezt írta visszaemlékezéseiben) erőteljesen követelte Erdély Romániával való feltétel nélküli és azonnali egyesítését. A december 15-én Dévára bevonuló román csapatok fogadásán ő is beszédet mondott, majd segédkezett a magyar lakosság lefegyverzésében. 1918. december 23-ig rendszeres résztvevője volt a helyi RNT üléseinek, ezt követően azonban – nem tudjuk, miért – már egyetlen tanácskozáson sem vett részt.
Polgári politikus, miniszter
Politikusi karrierje Nagy-Románia létrejöttét követően bontakozott ki. Az 1919 novemberében tartott parlamenti választáson pártja, a Iuliu Maniu által vezetett erdélyi Nemzeti Párt akarata ellenében indult, és fölényesen győzött. A következő évben több társával együtt kilépett a Nemzeti Pártból, s a regáti román, főleg a falusi lakosság körében rendkívül népszerű Alexandru Averescu tábornok Néppártjának tagja lett, amelynek színeiben az 1920-as választásokon ismét bejutott a parlamentbe. Averescu megbecsülte a tehetséges, emellett rendkívül ambiciózus fiatalembert, és hatalomra kerülve bevette kormányaiba: 1921-ben először tárca nélküli, majd ideiglenes közlekedési, végül ugyanazon év áprilisától decemberéig Erdélyért felelős miniszter, 1926–1927-ben pedig közmunkaügyi, ezt követően pedig tárca nélküli miniszter volt.
Erdélyért felelős miniszterként a nemzetiségekkel, elsősorban a magyarsággal szemben a korabeli romániai kisebbségpolitikai gyakorlatot jócskán meghaladó, az adott körülményekhez képest szokatlanul megértő és nagyvonalú magatartást tanúsított. A magyarok iránti személyes szimpátiáján túl ennek legfőbb oka az a racionális belátás volt – évtizedekkel később, 1945 után, miniszterelnökként is ezt vallotta –, hogy Nagy-Romániát csak helyes nemzetiségpolitikával lehet konszolidálni. 1921 nyarán tett magyarbarát kijelentései, gesztusai és intézkedései nem nyerték el a román közvélemény egy részének tetszését. A román sajtó támadásainak kereszttüzébe került, s egyesek azzal vádolták, hogy románellenes, nem törődik a román lakosság gondjaival, és csak a székelyek érdeklik. Minisztertársai is elhatárolódtak tőle, és belső hatásköri viták robbantak ki a kabineten belül. Érdekérvényesítő képessége így jelentősen meggyengült, a helyi közigazgatási szervek pedig sok esetben nem hajtották végre utasításait.
1922 és 1926 között Groza az ellenzékbe szorult Néppárt parlamenti képviselője volt, emellett szerteágazó üzleti vállalkozásait fejlesztette. Erdély egyik leggazdagabb emberének számított: földek, bankok, gyárak, szállodák, malmok tulajdonosa, és több mint 45 különféle vállalat igazgatótanácsának elnöke volt. 1923. november 25-én ő is részt vett Octavian Goga csucsai kastélyában, az egykori Boncza–Ady kastélyban azon az ebéden, ahol az Országos Magyar Párt és a Néppárt között létrejött paktumot Averescu pártelnök is aláírta: ő fordította a románul gyengén tudó Bernády György beszédét. A paktum kapcsán megerősítette a magyarokra vonatkozó korábbi elvi álláspontját. Hangsúlyozta: biztosítani kell az erdélyi magyarság kulturális, gazdasági fejlődését, továbbá „meg kell teremteni a belső lelki kapcsolatokat Erdély népei között, hogy Románia más nemzetiségű polgárai is itthon érezzék magukat az országban”. A bukaresti székhelyű Legfelső Agrárbizottság (Comitetul Agrar) tagjaként erdélyi magyar birtokosok érdekében is közbenjárt, megmentette földjeiket a kisajátítástól. 1929-ben tervezetet készített a magyar–román megbékélésről és a Duna-medencei Egyesült Államok létrehozásáról.
„Te leszel a második Lenin”
1927 júniusában hirtelen jött, dacos elhatározásból néhány évre teljesen visszavonult a politikai élettől, és hazautazott Dévára. Döntésének kiváltó oka az volt, hogy I. Ferdinánd király lemondatta Averescu tábornok kormányát, amelynek ő is tagja volt, és Barbu Ştirbey herceget bízta meg kormányalakítással. Groza tragikomikusnak értékelte az új helyzetet, és a többi kormánytag előtt a bibliai hét szűk esztendőre utalva váratlanul bejelentette, hogy legalább hét évre visszavonul dévai „fészkébe”. Hazafelé utazva, a vonaton tudatosodott benne, hogy a „pillanatnyi lázadás” szülte döntése végleges szakítás lesz az általa elavultnak tartott polgári világgal. A Néppártnak 1933-ig tagja maradt, de lemondott igazgatótanácsi elnökségeinek többségéről – igaz, így is Erdély egyik leggazdagabb embere volt.
Déván már az 1920-as évek végétől lázas ideológiai útkeresésbe kezdett, és intenzíven foglalkoztatta a bolsevizmus kérdése, valamint a Magyarországi Tanácsköztársaság egykori vezetőjének, Kun Bélának a személye. Ezt bizonyítja egy nemrég feltárt, mindeddig ismeretlen dokumentum is: egy 1929-es dévai spiritiszta szeánszról felvett jegyzőkönyv, amelyet ő is aláírt. A jegyzőkönyv szerint a szeánszon résztvevők Kun Béla „szellemét” is megidézték, aki közölte Grozával: „Te leszel a második Lenin továbbá az eljövendő kommunista Románia vezére”. Grozát megrendítették a spiritiszta jelenségek, és „mélyen megindult” „az ismeretlen” láttán, mivel nem tudta racionálisan értelmezni a megidézett „szellemekkel” való kommunikációját. Végül hosszas tépelődés után arra a következtetésre jutott, hogy minderre egyelőre nincs tudományos magyarázat, és az, ami a szeánsz alatti „beszélgetései” során elhangzott, majd később jegyzőkönyvbe került, csupán az ő tudatalattijának a kivetülése. Ebből arra következtethetünk, hogy Groza igen erős küldetéstudattal és belső elhivatottság érzéssel bírt, mélységesen hitt abban, hogy a sors történelmi szerepet szánt neki. Legbensőbb meggyőződésévé vált, hogy ő lesz majd az új, kommunista Románia vezetője – és ez a lélektani motiváció, politikai ambíció jelentős szerepet játszott a két világháború közötti baloldali fordulatában. Ez a fordulat évekig tartó hosszú folyamatnak bizonyult, amelyhez a végső impulzust a magyar kultúrájú, zsidó származású erdélyi ügyvéddel, Kohn Hillellel való 1931. decemberi megismerkedése, illetve az ezt követő további találkozóik jelentették.
Groza közéleti pályafutásában új szakasz kezdetét jelentette az Ekésfront (Frontul Plugarilor) nevű radikális parasztszervezet megalakulása, amelynek 1933 júniusában tiszteletbeli elnöke, novembertől pedig tényleges vezetője lett. Visszatért tehát a politikai életbe egy országos szinten viszonylag jelentéktelen, Hunyad megyében viszont erős beágyazottsággal rendelkező párt élén. Valóságos népvezérként viselkedett, és karizmatikus személyiségével, meggyőző szónoklataival nagy népszerűségre tett szert az „ekések” körében. A Romániai Kommunista Párt (RKP) és a Komintern 1935-től érvényes új irányvonalának megfelelően az Ekésfront is egy országos antifasiszta népfront megteremtésére törekedett. Ezért kötötték meg 1935. szeptember 24-én a Hunyad megyei Bácsiban (Băcia) – Groza szülőfalujában – az Ekésfront és a szintén baloldali MADOSZ (Magyar Dolgozók Szövetsége) közötti népfrontos szövetséget, amelynek egyik fő célkitűzése a háború elleni közös fellépés volt.
Román hazafiként Groza ellenezte az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntést és Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását. A magyarok iránti közismert rokonszenve miatt azonban sok román így is hazaárulónak tartotta: Constantin Daicoviciu történészprofesszor például a bécsi döntést követő napokban a kolozsvári New York kávéház teraszán egy asztaltársaságban fennhangon kijelentette úgy, hogy Groza is hallja: „Mit keres itt ez az áruló Groza? Fel kéne akasztani az első távíróoszlopra!” Groza ezt követően nem vett részt a bécsi döntés elleni román utcai tiltakozásokban, és hazautazott Dévára, Dél-Erdélybe.
Az 1940 szeptemberében Ion Antonescu tábornokkal együtt hatalomra került Vasgárda uralma alatt közvetlen veszélybe került az élete, ezért egy időre el kellett hagynia Romániát. Ezért bizalmas üzenetben megkérte Marosvásárhelyen élő orvos öccsét, Victor Grozát, hogy sürgősen vegye fel a kapcsolatot egykori szászvárosi osztálytársával, jó barátjával, Horváth Béla magyar belügyminisztériumi osztályfőnökkel, hogy soron kívül adjon határátlépési engedélyt Magyarországra. Ez meg is történt, így Nyárádtőnél Groza hamarosan átlépte a határt, s a vasgárdista lázadás leveréséig az öccsénél tartózkodott Marosvásárhelyen. 1941-ben, a Szovjetunió megtámadását követően ismét Magyarországon keresett menedéket, ezúttal egykori szászvárosi vallás- és filozófiatanáránál, Tankó Bélánál, a debreceni egyetem professzoránál.
A második világháború éveiben az RKP megbízásából is gyakran utazott Magyarországra, főleg Észak-Erdélybe: titokban ottani magyar kommunistákkal tárgyalt, illegális kiadványokat és szóbeli üzeneteket vitt, illetve hozott. Dél-Erdélyben, Romániában közvetítő szerepet játszott az 1942-ben alakult Hazafiak Szövetsége nevű antifasiszta tömegszervezet és az RKP között, illegális találkozókon vett részt. Az egyik összejövetelt, amelyen Groza is részt vett, Méliusz József temesvári lakásán tartották 1942-ben. A politikai, ideológiai feladatok megbeszélésén túl, irodalomról is szó esett: Adyról, Gogáról és József Attiláról. A román résztvevők „döbbenten és megrendülten” hallgatták Méliusz előadásában József Attila A Dunánál című versét, amelyet addig nem ismertek. Groza ezután kifejtette Erdélyről és a magyar–román viszonyról vallott elképzeléseit: „Budapest és Bukarest is egyaránt csillaga Erdélynek. Erdély az édesanya, akinek az emlőiről mind a két népnek szabadon kell szívnia a szabadság táplálékát. Ha a magyar és a román nép nem is vér szerinti testvérek, de testvérekké kell szelidülniük a közös fedél alatt, a közös feladatok elvégzésében.”
„Az útlevél hamarosan múzeumi ereklye lesz”
Az 1944. augusztus 23-i román átállást és belpolitikai fordulatot követően Groza előtt megnyílt az út a hatalom felé. Az 1944. november 4-én megalakult második Constantin Sănătescu-kormányban, majd a december 6-án hivatalba lépő Nicolae Rădescu-kormányban egyaránt miniszterelnök-helyettesi posztot töltött be. 1945. március 6-án szovjet nyomásra I. Mihály király Románia miniszterelnökévé nevezte ki, ezt a tisztséget 1952-ig viselte. Kormányában kezdettől fogva a kommunista miniszterek játszották a kulcsszerepet, ő maga azonban soha nem lépett be a kommunista pártba, hanem „társutas” maradt. Rövid idő alatt – a térség többi országához hasonlóan – Romániában is bekövetkezett a teljes kommunista hatalomátvétel, így 1947-től Groza hatalma egyre inkább csak névleges volt. 1952-től haláláig a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének elnöke, azaz államfő volt, valójában azonban szinte teljesen kiszorult a hatalomból. Maradék közéleti befolyását elsősorban a politikai okok miatt elítélt és börtönbe zárt személyek, köztük számos magyar ismerőse kiszabadítása érdekében használta fel.
Mit gondolt a magyarokról, Magyarországról, valamint Erdélyről a legfőbb hatalom birtokában? Nem sokkal miniszterelnöki kinevezése után, 1945. március második felében magánkihallgatáson kétszer is fogadta Réczei László miniszteri tanácsost, a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány megbízottját. Kijelentette neki, hogy „a maga részéről mindent megtesz a magyarellenes hangulat teljes kiirtására, annál is inkább, mert életcéljának látja a magyar és a román nép megbékélését”. A két nemzet közötti viszály megszüntetését leginkább úgy lehet elérni, mondta Réczeinek, hogy „Erdélyben ne csak a román nép, hanem vele egyenjogú félként a magyar nép is – országhatártól függetlenül – igazi hazát és otthont találjon”. Hangsúlyozta, hogy az ő szeme előtt „a Lajtától a Fekete-tengerig terjedő egységes blokk terve lebeg, amelynek a magját a magyar–román államszövetség képezné, ahol is eltűnnének a vámhatárok, egységes valuta volna, s a legteljesebb politikai együttműködés alakulna ki”. Ennél is egyértelműbben nyilatkozott a Paál Jób hírlapírónak adott 1945. őszi interjúban: „nem félek a közös vámterülettől, nem rettegek attól, hogy leomlanak a vámsorompók”. „Én tudom jól – folytatta–, hogy az útlevél hamarosan múzeumi ereklye lesz, üveg alatt, vitrinekben fogják mutogatni és megmosolyogjuk majd azt az időt, amikor ilyen írásra volt szüksége annak, aki Romániából Magyarországra akart utazni.” A magyar–román államszövetség kérdését itt ugyan még megemlítette, de ez a gondolat a későbbiek során egyre inkább elsikkadt, egyrészt román belpolitikai okok miatt, másrészt pedig a nemzetközi helyzet alapvető megváltozása, a győztes nagyhatalmak közötti viszony fokozatos megromlása következtében. Ezzel is magyarázható, hogy a Sebestyén Pál rendkívüli követtel és meghatalmazott miniszterrel való 1946. áprilisi találkozóján már „csak” a vámunió és a határok légiesítésének tervét hozta fel, az államszövetség kérdését nem.
Groza minden bizonnyal őszintén vallotta fenti nézeteit, de ezzel együtt azt sem lehet kizárni, hogy közte és a román külügyminisztérium között, legalábbis kezdetben, létezett egyfajta „munkamegosztás” Erdély és a magyar kisebbség kérdésében. Olti Ágoston kutatásai szerint ugyanis a román békeelőkészítés anyagai között egyetlen olyan ellaborátum sem található, amely a vámunió vagy bármely regionális együttműködés tervét komolyan fontolóra vette volna. 1947-től pedig már az addigi „kettős beszéd” is megszűnt: az akkor már szinte teljes hatalmat gyakorló Román Kommunista Párt például egyenesen megtiltotta Grozának, hogy az 1947. májusi hivatalos budapesti látogatása során a vámunió előkészítéséről tárgyaljon.
A magyar–román területi vitát illetően Groza azt vallotta, hogy nem szabad kettéosztani Erdélyt (amely „nem lehet fal, hanem csak híd Magyarország felé”), és annak Romániához kell tartoznia. A már említett találkozójukon Sebestyén Pált is igyekezett erről meggyőzni, kifejtve, hogy ő maga is „Erdély szülötte, elsősorban erdélyi ember és csak másodsorban román állampolgár”. A második bécsi döntést végzetes hibának tartotta, s már 1945. március 7-én, a miniszterelnöki beiktatását követő napon táviratban kérte Sztálint, hogy engedélyezze a román közigazgatás újbóli bevonulását Észak-Erdélybe. Miután ez megtörtént, azt hangsúlyozta, hogy aki a határkérdést ismét felveti, az fasiszta, reakciós és soviniszta nézetet képvisel. A határkérdésben vallott hajthatatlan álláspontja egyrészt belső meggyőződésből fakadt, de tekintettel volt a nacionalista román közvéleményre is. Mindemellett úgy vélte, a területi revízióról való lemondás az erdélyi magyaroknak is jól felfogott érdeke: „Ha valóban komolyan felmerülne a határkérdés, akkor nemcsak hogy nem lehetne magyarul énekelni egy hivatalos román színpadon, de lehetetlen lenne egy magyar szót is hallani [azaz magyarul beszélni] a Calea Victoriei-en [Bukarest egyik legfontosabb sugárútján]” – mondta egy alkalommal 1946-ban. Reálpolitikusként világosan látta, hogy a párizsi békekonferencián nem történelmi érvekkel, hanem helyes nemzetiségpolitikával lehet a nagyhatalmakat Erdély kérdésében Románia számára megnyerni.
Összegezve miniszterelnöksége éveit: Groza magyarok iránt tanúsított személyes jóindulata kétségbevonhatatlan tény volt. Magyarságpolitikája ennek ellenére ellentmondásosnak bizonyult: igaz, hogy az ő nevéhez fűződött például a kolozsvári önálló állami magyar egyetem felállítása 1945-ben, vagy a néhány évig ténylegesen létezett magyar iskolai autonómia, de a román kormány számos sérelmes intézkedést is hozott. Ilyen volt például az ún. CASBI-dekrétum 1945-ös végrehajtási utasítása, amellyel több ezer erdélyi magyar magánvagyont is zár alá helyeztek. A szovjetizálás előrehaladtával, 1947–1948-ig pedig felszámolták az önálló magyar gazdasági intézményrendszert, és elkezdődött a magyar nyelvű oktatás kereteinek fokozatos szűkítése is. Igaz, a legfontosabb kérdésekben ekkor már nem a miniszterelnök, hanem – a térség más országaihoz hasonlóan – a kommunista párt (1948-tól hivatalos nevén: Román Munkáspárt) vezetése döntött Moszkva jóváhagyásával.
A „sebekre van gyógyír”
A Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének elnökeként, azaz államfőként Groza maradék közéleti befolyását elsősorban a politikai okok miatt elítélt és börtönbe zárt személyek, köztük számos magyar ismerőse kiszabadítása érdekében használta fel. Márton Áront például, akit eltérő világnézetük ellenére demokratának tartott és nagyra becsült, már 1945 januárjában, miniszterelnök-helyettesként is a védelmébe vette, s megszüntette kényszerlakhelyét, 10 évvel később, 1955-ben pedig mások mellett ő is hozzájárult ahhoz, hogy a püspök kiszabadulhasson a börtönből, ahova 1949-ben zárták. Szintén 1955-ben hosszú előterjesztésben kérte a Román Munkáspárt vezetőségét arra, hogy bocsássák szabadon Jordáky Lajost, Demeter Jánost, Csőgör Lajost, Balogh Edgárt és Székely Andrást, akiket „hazaárulás” vádjával egy koncepciós per során, az ún. transzilvanisták perében ítéltek súlyos börtönbüntetésre. Érvelése szerint – amelyet később Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár is átvett – az elítéltek nem követtek el hazaárulást azzal, hogy a párizsi békekonferencia idején a magyar küldöttség munkáját segítették Észak-Erdély Magyarországhoz való csatolása érdekében, hiszen a második bécsi döntéstől a párizsi béke aláírásáig nem román, hanem magyar állampolgárok voltak. Egy másik, ugyanebben az évben keltezett dokumentum is arról tanúskodik, hogy Groza tisztában volt a nemzetiségi kérdés fontosságával, és világosan látta: méltányos bánásmódban kell részesíteni a nemzeti kisebbségeket. Kifejtette, hogy „erős és emberi” érzés a magyarországi és az erdélyi magyarok egymáshoz való szoros érzelmi kötődése, így ezt az érzést tiszteletben kell tartani. Barátja és egykori szászvárosi osztálytársa, Tőkés Ernő visszaemlékezése szerint Groza 1957 decemberében így búcsúzott el tőle örökre: „Budapesti barátainknak pedig vidd meleg üdvözletemet és azt az üzenetemet, hogy kísérjék figyelemmel és érdeklődéssel erdélyi magyar testvéreik sorsát.”
Az 1956-os magyar forradalmat, amely mélyen megrendítette, árnyaltan ítélte meg. 1956. október 28-i feljegyzésében arra figyelmeztette a Román Munkáspárt vezetőit, hogy a román sajtónak el kéne ítélnie a korábbi magyarországi sztálinista rezsim túlkapásait, hiszen azok vezettek az októberi „eseményekhez”, amelyek résztvevői korántsem mind „reakciós, fasiszta, bűnöző” elemek vagy imperialista ügynökök. A forradalom leverését követően egykori osztálytársának, Joó Győzőnek ezt írta: „ismerve a magyar nép múltját és viharedzettségét – bízva-bízom abban, hogy a rajta ejtett sebekre van gyógyír, e derék nép életereje. Öreg tölgy, melynek ágait a századok során a viharok sokszor törték le, de új hajtásaival túlélte a legnagyobb tragédiákat. Ebben bíznia kell a nép minden derék fiának.”
*
Groza halálával az erdélyi magyarok egyik legbefolyásosabb bukaresti román pártfogójukat veszítették el. Sokan érezhettek úgy, mint Kiss Elek kolozsvári unitárius püspök felesége, aki egy 1964-es besúgói jelentés szerint azt mondta, hogy rosszabbodott a romániai magyarok helyzete. Nincs, akinek panaszkodjanak: amíg Groza élt, még lehetett vele bizalmasan beszélgetni, de halála óta nincs senkijük. Régen elfogadhatóbb állapotok uralkodtak, mert – szavai szerint – Grozával még bizonyos dolgokat el lehetett intézni.
Évtizedekkel később, főleg a rendszerváltás után azonban mind Magyarországon, mind pedig az erdélyi magyarok körében jóval ellentmondásosabb lett a megítélése. Van, aki csupán „színjátéknak” tekinti a magyar–román közeledésről vallott nézeteit, mások pedig nem bocsátják meg neki, hogy az ő miniszterelnöksége idején vonulhatott be újra Észak-Erdélybe a román közigazgatás. A történészek többsége viszont árnyaltan fogalmaz, és nem vonja kétségbe a magyarok iránti őszinte szimpátiáját, valamint 1945 utáni nemzetiségpolitikájának pozitívumait.
* Az írás az NKFIH 143767 sz. projekt keretében készült.
Válogatott irodalom
Bîtfoi, Dorin-Liviu: Petru Groza, ultimul burghez. O biografie. Bucureşti, 2004
Dehel Gábor: Bisztrai Mária. Beszélgetőkönyv. Kolozsvár, 2011
Groza, Petru: Adio lumii vechi! Memorii. București, 2003
L. Balogh Béni: Petru Groza Erdély- és magyarságképe. Transtelex, 2024. június 30., https://transtelex.ro/kultura/2024/06/30/petru-groza-erdely-es-magyarsagkepe (Letöltve: 2025. június 11.)
L. Balogh Béni: „Te leszel a második Lenin”. Petru Groza ideológiai fordulata az 1920-as évek végén és az 1930-as évek első felében. Történelmi Szemle, LXVII (2025) 1:127–145.
