Vannak olyan karácsonyi fények, amelyek színesek. Vannak olyanok is, amelyek fehérek vagy sárgásak. Vannak kicsik, egészen picik, nagyobbak és hatalmasak is. Vannak olyanok is, amelyek nem világítanak, mert elromlottak. Mi van azokkal a fényekkel, amelyekhez sem elem, sem konnektor nem dukál? Szemetek, feleslegesek? Vagy valaki elveszi tőlük a lehetőséget és azért nem tudnak fényleni? Ha valami arra lett kitalálva, hogy fényes legyen és világítson, de ehhez nem kapja meg az alapvető forrást, akkor szemétnek számít?
Egyik nap elővettem egy könyvet, mert annyira sok dolog történt körülöttem, hogy kicsit ki kellett kapcsolnom az agyam. Az értesítések felbosszantottak, úgyhogy a TikTok, a Netflix kizártak voltak, mert tudtam, úgyis folyamatosan csekkolnám a közösségi médiát. Az első random olvasmány, amelyet lekaptam a polcról a svéd író könyve volt, amelybe három novella került. Pär Fabian Lagerkvist Hóhér című írása azóta is a fejemben van. Nem azért, mert annyira szép, színes, romantikus lenne. Általában az ilyesmiben lelem örömömet, de ez teljesen az ellentéte. Libabőrös volt a karom végig, amíg olvastam. A címe témamegjelölő, főszereplőnk, a hóhér kocsmában ül és körülötte mindenki ilyen-olyan személyes történeteket mesél a hóhérokról. Mindegyik kicsit groteszk és hátborzongató. De a legijesztőbb, hogy aktuális.
Sokan mondják, hogy a te valóságoddal foglalkozz, ne a máséval. Ezek az emberek azt mondják, nem szeretnek a politikával foglalkozni, a társadalmi diskurzusok unalmasak, és csak lökik a sódert azok, akik értelmiséginek tartják magukat. Hát, kérem szépen, olyan privilegizált helyzetben lenni, hogy ne kelljen azon gondolkodni, milyen rendszerszintű problémák nyomorítanak meg, elképesztően „szerencsés” állapot, nem mellesleg borzalmasan rideg, embertelen hozzáállás.
A novella olvasása után három kulcsszó maradt meg bennem. Kapzsiság, önzőség és érzelemmentesség, valamint az, hogy mostanában a hóhérok feje nemhogy nincs eltakarva, hanem politikai kampányfotókon virít. Hogy tud valaki őszintén karácsonyozni, hogy közben nem csavarja meg a lelkét az, hogy máshol szenvednek az emberek, hogy van, aki a decemberi hidegben az utca kövéről figyeli a karácsonyi fényeket? Van, akinél nincs áram, a tűzijáték robbanásszerű hangja helyett fegyverropogás hangja tölti meg szilveszter éjjelét. Helyzetek és valóságok. Lutri az egész élet. És nem a mi felelősségünk lenne ezen aggódni.
Old-school christmas lights (azaz, retró karácsonyi égősor – szerk. megj.), avagy régen jobb, varázslatosabb karácsonyunk volt. Gyermekként nem tudod, hogy mi történik körülötted. Az a valóságod, amelyet a szüleid teremtenek. Finom sütemény, kis figyelmes ajándék, varázslatos szokások, meghitt vacsora, kántálás, hó, szülők és nagyszülők. Az a valóság csupa szín volt, csupa öröm. Akkor nem is jutott volna eszünkbe, hogy más valósága nem ilyen. Meglepődtünk, amikor azt tanították, vannak olyan városok, ahol meleg van karácsonykor. Meglepődtünk, amikor megtudtuk, hogy az ünnepi szokások vallásonként különböznek. Aztán telt az idő, ezek a meglepetések egyre ridegebbek és szomorúbbak lettek. Nincs fedél a feje felett? Hol a karácsonyfa? Nincsen pénz rá? A kórházban tölti ezt az időszakot, ahol áram sincs? Az egyedüli fény, amelyet lát, az a lángokban álló épületdarabok?
Mindeközben a politikusok zebrákat tartanak, az oligarchák luxuskarácsonyt szerveznek, a pornép pedig maradjon a porban, nem igaz?
Nem áll rendelkezésre pontos adat arról, hogy globálisan hány olyan helyzet létezik, ahol embertelen körülmények között élnek. Az ENSZ Emberi Települések Programjának becslései szerint világszerte 1,6–3 milliárd főre tehető azoknak a száma, akik nem jutnak megfelelő lakhatáshoz. 2022-ben több mint 1,1 milliárd ember élt nyomornegyedekben.
Az Institute of Global Homelessness becslése szerint legalább 330 millió ember él abszolút hajléktalanságban és ezek a számok sokkal kisebbek, mint a valóság, mert ugyancsak az ő adataik mutatják azt, hogy mindössze 78 országban állnak rendelkezésre hivatalos kormányzati statisztikák a hajléktalanságról.
Az egészségügyi világszervezet szerint több mint másfél milliárd embernek nincs alapvető higiéniai ellátása, közel kétmilliárd gyermek él együtt erőszakos, függő, mentális problémákkal küzdő gyámmal.
Globálisan nagyjából hatvan aktív konfliktust tartanak jelenleg számon. Ukrajnáról és Gázáról folyton hallani. De hol maradnak a polgárháborúk? Hol olvasunk a Száhel térségről? Afganisztánról, Irakról, Libanonról szintén annyit tudunk, hogy ott folyton háború van. De rálegyintünk, mert messze van, nem érint. „Bevándorlók ne jöjjenek, nem kellenek nekünk ide.” Ha itt lenne háború, mit csinálnál? Mentenéd az irhád. Ők is azt teszik.
Ha ez túl távoli és az empátia csak határon belülre nyúlik, akkor mi a helyzet azzal a ténnyel, hogy kedves kis országunkban több mint ötmillióan élnek embertelen körülmények között, a lakások harmincöt százaléka sürgős felújításokra szorul, ráadásul az állami intézmények az alapvető minimumot sem tudják kínálni? Kolozsváron a sürgősségin nincsen vécéfedő, meleg víz vagy vécépapír. Ha valakinek gipszbe teszik a lábát, a sarat nem mossák le, mielőtt feltennék a kötést. Végtelen a lista, de a lényeg ugyanaz: az állam a polgárait magára hagyta. Magyarul, a miniszter szolga. Úgy tűnik, mind miniszterek lettünk, s a világon csak az oligarchák az emberek. Érdekes váltás, nem tagadom. Nem gondoltam soha, hogy ilyen sok minisztert tartunk majd számon, de vicces ez a valóság. Van, aki a bőségben turkál, van, aki a maradékban. Soha nem tudtam, Mátyás király tényleg igazságos volt-e, de kellene már valaki, aki kicsit helyrepofozza azt, ami körülöttünk van.
Addig, amíg lesz Mátyás, az igazságos 2.0 vagy második Jézus Krisztus, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek, ha az angyalka kicsit bőkezűbb veletek, gondoljatok azokra, akikhez egyáltalán nem látogat el.
