KOVÁCS MEDÁRD
Milyen szép is a karácsony. Mindenhol fények, zsivaj, az utolsó ajándékokért ide-oda futkorászó emberek. A mézeskalács illata belengi a kint uralkodó hideg szelet, szól a szentesti misére hívó harang, hull a hó – és aztán összegyűlik a család.
Ó, igen, a család. Hát nem csodálatos, hogy végre van kis időtök egymásra, hogy kicsit lelassul az élet, és mindenki csak úgy megéli a pillanatot, szeretetben? Finomabbnál finomabb ételek és sok-sok nevetés. Na, persze. Mi ez, a Karácsonyi ének?
Kezdjük ott, hogy az egész találka este hatkor kezdődik, annak rendje és módja szerint fél nyolcra már ott is van mindenki. Anyád már két napja tiszta ideg, mert biztos minden vendég megnézi majd, hogy le van-e törölve a por a hálószobában lévő könyvespolc legfelső polcáról. Ha ez nem lenne elég, a hús sem sült át rendesen, vagy éppen túlsült. („Mit fog mondani a nagynénéd?”) Az ajándékok még nincsenek becsomagolva, és amúgy is mindent ő csinál. Apád már befaragta a karácsonyfát a tartóba, szóval ő már túlteljesítette magát az ünnepre, a húgodnak pedig be sem áll a szája. Te pedig már megbántad, hogy idén is hazajöttél.
Aztán kihúzzátok azt az asztalt, amelyet kimondottan erre az ünnepre vettetek, és betoppan a nagy család.
Először a nagybátyádat látod meg, akinek az arca árnyalatából már a kapuban látod, hogy „ma az asszony vezet”. Aztán a nagynénédet, akinek pont olyan az arca, mint anyádnak, de legalább őt vigasztalja a tudat, hogy idén nem neki kellett főznie. Csak utánuk jönnek az unokatestvéreid, akik vagy túl idősek – és már azt sem érted, mit keresnek még itt –, vagy túl fiatalok. És amúgy is tudod, hogy egész este mellettük fogsz ülni, pedig hónapok óta nem beszéltetek, így semmilyen szinten nem kötődtök már egymáshoz. Jönnek a puszik, a félölelések, és a kihagyhatatlan örök klasszikus, a „jaj, de magas vagy!”-al kezdődő nyújtózkodások.
Gyorsan mindenki átadja az ajándékokat, és a világ bármelyik díjnyertes színházi társulatát meghazudtoló módon eljátszod, hogy igen, bizony, neked pont új samponválogatásra volt szükséged. Mosolyogsz kettőt, majd leültök az asztalhoz. Anyád azzal kezdi, hogy valahogy ez most nem úgy sikerült, mint eddig, és tényleg, senki se haragudjon ezért, de még a bejgli is kirepedt. Kitöltik az első pálinkákat, mert ugyebár „máshogy nem jön meg az étvágy”. Persze, ha nő vagy, akkor maradjunk a likőrnél, az a „női ital”. Na, ezután jön a legjobb rész: a kérdések. „Milyen az egyetem? Milyen szakon is vagy? Jó, de azzal mit lehet kezdeni? Barátnő? Barát? Barátok? Nem gondolkodtál még azon, hogy valami szakmát is kitanulj? (Tudod, valami igazit.). Nem lehet már igazán jó szakembert találni. Nem hiányzik a család? Le vagy fogyva. Eszel te rendesen? Híztál” – és ezeknek a kombinációi.
Öt-hat óra elteltével a rokonod, akiről igazából már nem is tudod, milyen ágon tartozik a családhoz, harmadjára mondja el a férjének, hogy „na, apjuk, most már menjünk”. Nagyapád már legalább négy örökzöld rendőrviccet sütött el, nagymamád pedig már legalább öt alkalommal bizonyította be, hogy fogalma sincs valójában hány éves vagy. Igazából mindegy, mert ő még mindig tizennégynek lát.
A család férfi tagjai már legalább két órája simogatják egymás buksiját, mert mind ugyanazt gondolják a magyar aktuálpolitikáról, de azért mégis idegeskednek azokon a dolgokon, amelyeken idegeskedni kell.
Néhány órányi élet-halál küzdelem után így jutunk el az est azon részéhez, amikor az első család megkezdi a sort. Szépen lassan mindenki elballag haza, otthagyva a rengetegféle parfüm illatát, a sok maradékot és anyád fáradt, de mégis hálás ábrázatát. Ilyen ez a karácsony, és te pontosan tudod, hogy ez is ugyanolyan szörnyű volt, mint a többi – de azért jövőre is haza fogsz jönni.
