Megemlékezés az 1989-es forradalom áldozatairól a 36. évfordulón
TÖRTÉNELEM
Íródott 1989 december 21-én Kolozsvár főterén. Huszonnégy román és magyar ember halt ott mártírhalált a gonosz hatalom sortüzeiben. Nyugodjanak békében.
A történteknek személyesen (is) érintettje vagyok.
Csütörtök volt és a nap a szokásos módon kezdődött. A férjem kora reggel a munkahelyére igyekezett, én szintén. Egyik fiam a hangszerét gyakorolni indult, a másik iskolába ment a Báthory líceum gimnáziumi osztályába. Amint az sok évvel később kiderült, aznap nem tartottak nekik órát – egész délelőtt a tornateremben kosárlabdáztak –, aztán hazaküldték őket.
Hazafelé menet a fiam éppen a volt New York szállóval szemközti oldalon állt meg, mert érdekeset látott: jobb oldalról, a Deák Ferenc utca irányából férfiakból és nőkből álló tömeg hömpölygött az úttesten a New York szálló felé. Szemben, a Szent Mihály templom bejáratánál teherautó állt meg, katonák ugráltak le róla, és az emberek felé trappoltak. A saroknál felsorakoztak.
És eldördült az első gyilkos sortűz. A fiamat egy kéz a kabátjánál fogva lerántotta a földre. Zuhantában a tudata még felfogta, hogy a toronyóra három órát mutatott. A fiam kilenc nap múlva töltötte be tizenötödik életévét.
Közben a férjem hazatelefonált, hogy amikor a fiúk hazaérnek, ne engedjem, őket sehova. Ő még nem jön haza, de ne aggódjak. Ám senki nem jött haza. Szorongásom estefelé már kétségbeeséssé sűrűsödött.
Éjfél tájban kopogtak a lakásunk ajtaján – egy öreg román ember a gimnazista fiamat hozta haza – a buletinje alapján. Haló porában is áldom őt. A fiam csak állt az ajtóban, nyögött, nyöszörgött, szóltam hozzá, de nem értette a szavam. Rádöbbentem, hogy sokkos állapotban van. Teát itattam vele, ruhástól az ágyára fektettem. Valamennyire megnyugodott és elaludt.
Másnap reggel, amikor benéztem a szobájába, még mélyen aludt. Hanem valamikor az éjszaka folyamán félméteres rongybaba került a szekrény sarkára – a fiam kesztyűjéből volt a keze, sportcipőiből a lábai... A halálfélelemtól átizzadt ruháiból kelt életre a BÁBU. Két vállán két trikolór, egy piros–fehér–zöld és egy piros–sárga–kék szalag, „átlőtt” mellén vérszínű festékkel mázgálva pedig ez állt: ÉN VAGYOK A SZABADSÁG.
Elborzadva tántorogtam ki a szobából, és ösztönömre hallgatva megegyeztünk a családdal, hogy nem tesszük szóvá, soha nem említjük a fiamnak a bábut, mintha ott sem lenne.
Az „alkotás” sokáig ott állt a szekrény sarkán mint néma üvöltés. Őrizte az idő múlását és az átélt borzalom titkait. Nem nyúltunk hozzá. Két és fél évre a történtek után festeni akartunk a lakásban. – És VELE mi legyen? – kérdeztem csendesen a mellettem álló fiamtól. A válasza félelmetes volt: megfeszült, mint a pattanó íj, kezei ökölbe szorultak, mint azon az éjszakán, és csikorgó fogai közül azt sziszegte: Mamă, schimbă placa! (Anya, beszélj másról!) Mellesleg ez az éles elutasítás volt az első román mondat otthonunkban. Arról a szörnyűségről még annyi idő után sem bírt az anyanyelvén beszélni.
A bábu 2001 júniusáig lakott a fiam szobájában. Addigra a fiam egyetemet végyett, akkor már házasodni készült, új életet kezdett. A Szabadság Bábu eltűnt a szobájából. És nekem van három unokám.
egy édesanya
