Jelenleg Európában kilenc kormányfői és szintén kilenc államfői tisztséget hölgy tölt be. Nagyvonalúan ideszámoltam Gagauziát, Koszovót, Bosznia-Hercegovinát, de még San Marino régenskapitányát is, hadd legyen kedvező – bátorító! - a statisztika. Amennyiben kicsit korábban, például 2o22 szeptembere és októbere közt készül a kimutatás, a nők aránya ennél is magasabb lett volna, hiszen akkor még Nagy-Britannia, Moldova Köztársaság és Svédország kormányát is hölgy vezette.
Ha viszont az Európai Unió 27 tagállamára korlátozzuk az összesítést, Dániának, Észtországnak, Finnországnak, Franciaországnak, Litvániának és Olaszországnak van nő miniszterelnöke, Görögországnak, Szlovákiának, Magyarországnak és Szlovéniának pedig hölgy államelnöke. És ne feledkezzünk meg az Európai Unió nagyasszonyáról, Ursula van der Leyen EB-elnökről sem. Az előrejelzések szerint NATO következő főtitkára is nagy valószínűséggel hölgy lesz.
Persze, ha azt vesszük figyelembe, hogy a nagy természet gondoskodása folytán a férfi-nő arány fele-fele Európában, a nők még mindig jelentősen alulreprezentáltak a vezető tisztségekben. Legfennebb akkor érezhetjük biztatónak a számsorokat, ha a kiindulópont az, hogy alig száz éve vívtuk ki maguknak a választójogot – már ahol -, bőven van tehát behozni való. (Arról nem is beszélve, hogy a hölgyek közül sokan továbbra is találnak értelmesebb elfoglaltságot – lásd család, szakmai pályafutás és ezek összeegyeztetése – mint a politikával kacérkodni.)
De bármit is mutassanak a statisztikák, a történések arra utalnak, hogy a konfliktusmenedzselési módszerek nem sokat finomodtak a hölgyképviselők számbeli növekedésének hatására. Úgy tűnik, ez a világ nem igen ment elébb azáltal, hogy az elmúlt időszakban a történelmi jelentőségű döntéshozatalokkor egyre több nő volt kulcspozícióban. Mint például Liz Truss. Az ultrarövid ideig hivatalban lévő brit kormányfő emlékezetes kijelentése hallatán, miszerint nem sokat habozna, hogy szükség esetén megnyomja a piros gombot, még akkor is, ha ez globális pusztítást eredményezne, több katonaviselt férfiemberben is meghűlt a vér. Vagy itt van a leplezetlenül háború-párti Ursula van der Leyen, a harcos hölgy védelmi és külügyminiszterek, hadd ne soroljam. Bárhogy is forgatom, nem a sokat hangoztatott női empátia, pragmatizmus, konszenzuskeresés tükröződik vissza a politikában, sokkal inkább az izmozás az, ami még mindig meghatározó. És nem kizárólag az egyre átláthatatlanabb-kilátástalanabb ukrán-orosz konfliktusra gondolok.
Ezért vélem – sokadmagammal – azt, hogy nem „csak” nők kellenek a politikába, hanem nők! Olyanok, akik nem férfiakká akarnak válni mindenáron mentalitás, reflexek, magatartásformák vonatkozásában, hanem akik meg tudnak – és mernek - fogalmazni a jelenlegieknél hatékonyabb, célravezetőbb válaszokat a mindenkori válságokra. Nekünk elsősorban nem a statisztikákat kell javítanunk, hanem a politikacsinálást. Meg ezt a kisiklóban levő világot…
Borítókép: Dalia Grybauskaite volt litván elnök és Ursula von de Leyen, akkor még német védelmi miniszter a NATO-csapatok mustráján
