A szerkesztett tartalomról és közös felelősségünkről

„Tudod, szerintem arra a független sajtóra, ami régen volt, abban a formájában már nincs igény” – mondta a minap teljes meggyőződéssel a fiatal politikus.

Határozott véleményét kissé árnyalhatja, ha hozzáteszem, hogy egyébként többször megfordult már interjúalanyként a Kolozsvári Rádióban. Ez a csatorna viszont (jól tudjuk) közszolgálati, és ilyenként igenis a hagyományos újságíráshoz közeli. Tehát lehetőségeink szerint igyekszünk ott bemutatni eltérő, esetenként akár ellentétes véleményeket is, beszélünk a világ dolgairól úgy, hogy nem saját álláspontunkat szajkózzuk (mint például én most), hanem nagyon gyakran kikérjük szakértők, elemzők véleményét. Mindezt azért tesszük, mert meggyőződésünk, hogy a médiának még mindig feladata segíteni a hallgatót, a fogyasztót eligazodni a világban, hozzájárulni ahhoz, hogy döntéseiben kellően tájékozott legyen. De most nem a közszolgálati rádió a fontos, és főleg nem az én meggyőződésem. Ez csak a jó példája kíván lenni annak, mit jelent kilépni a véleménybuborékból, meghallgatni mások gondolatait, sőt, elgondolkodni azokon, horribile dictu elfogadni azokat, azzal együtt, hogy tudatosítunk két dolgot: hogy van, aki mást gondol ugyanarról, és hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, van még mit tanulnunk.

Sokkal fontosabb szerintem ezen a példán keresztül is arról beszélni, vajon miért gondolják azt sokan, hogy nincs szükség a hagyományos, kiegyensúlyozott, nem elfogult, felelősséggel szerkesztett médiára itthon, romániai magyar valóságunkban. 

Nyilván, az interneten felnőtt és médiafogyasztóvá vált generáció már úgy szocializálódott, hogy nem kötött újság-előfizetést, mert az pénzbe kerül, ellentétben a neten ingyenesen elérhető portálok tartalmával. Hogy mennyire efelé tartunk már akkor látszott, amikor az újságok a weboldalukon keresztül is kínálni kezdték az előfizetés lehetőségét a teljes nyomtatott lapra vagy az úgynevezett prémium online tartalmakra. Ha lett volna tömeges hajlandóság, akkor ma talán másképp nézne ki a romániai magyar nyomtatott lapok piaca: talán létezne nyomtatott lap a Partiumban, talán nem csökkenne minden idős újságolvasó, a nagymama vagy a nagypapa elhalálozásakor az előfizetők száma.Csakhogy nem mondták – elégszer? – a fiataloknak, hogy a kultúra érték, és a média is a kultúra része, és hogy ami számunkra értékteremtő, arra lehet, szabad, kell pénzt áldozni, bérletet váltani, előfizetni. S nagyon tömörítve, végül is így halt ki romániai magyar körökben a mecenatúra, és ezáltal így hal majd ki a hagyományos, szerkesztett tartalommal bíró média, előbb nyomtatott formában, aztán ki tudja, még melyik változatban. Majd akkor is azt mondja valaki: nem érdeklődnek iránta (mármint vélhetően ő maga), tehát nincs rá szükség. Tényleg a tudatlan fogyasztóra bízzuk ezt a döntést is? A többiek meg csak kibírják valahogy, amíg méltóztatnak kihalni.

De egyelőre még létezik olyan felület, ahol elmondhatom: nem örülök neki, hogy megszűntek és a megszűnés küszöbén állnak nyomtatott lapjaink, a szerkesztett tartalmú média képviselői, és úgy gondolom, hogy a felelősségen majd osztoznunk kell, amikor haláluk bekövetkezik, annak arányában, hogy kinek mennyi ráhatása volt vagy lehetett volna a folyamatra, amelynek végén az erdélyi magyar médiafogyasztó kizárólag a közösségi és az óriásplatformok algoritmusainak választása alapján fog tudni tájékozódni. 

Egyébként, természetesen, tudom: a világ nyilván afelé tart, hogy előbb-utóbb megszűnnek a nyomtatott lapok, és megint a politikusok nyernek. De nem azért, mert igazuk volt, hanem mert esetenként semmit nem tettek vagy nem tettek ellene, hogy úgy legyen.

(A szerző a közszolgálati Kolozsvár Rádió szerkesztője)

Elhangzott a rádió Kanapéfilozófia rovatában