Bár eleinte nem tűnt annyira súlyosnak a helyzet, a laboreredmények fertőzést mutattak ki, nem volt mit tenni, be kellett feküdni az intravénás antibiotikumos kezelésre. Történt mindez szombaton, ami azt jelenti, hogy hétvége lévén szinte a fű sem nő, így a laborosok sem dolgoznak, hogy pontos diagnózist kaphassunk. Maradt a széles spektrumú antibiotikumos kezelés, ami Istennek hála gyorsan hatni is kezdett.
De vasárnap hajnalban Pannánál is kezdődtek a tünetek, nem volt mire várni – a dokik szerint nagyon valószínű, hogy testvérpárként ugyanaz a nyavalya támadta meg mindkét manót. Bár a Panna vérképe nem mutatott fertőzésre utaló elváltozásokat, az étvágytalanság és hőemelkedés miatt rajta is mutatkozni kezdtek a kiszáradás jelei, így őt is perfúzióra tették. Szerencse a bajban, hogy a két gyerekkel ugyanabba a kórterembe kerültem, és csak magunkban voltunk a szobában! A járványhelyzet miatt ugyanis nagyon szigorú szabályok vannak érvényben.
Az 1-es számú gyerekkórházban voltunk, a Mócok útján, ahol rettenetesek a körülmények. Hihetetlen, hogy műemlékvédelem címszó alatt Kolozsvár szívében olyan kórtermek vannak, ahol egyrétegű, nem záródó, nem szigetelő ablakok választják el a zajos főutat a gyógyulni próbáló apróságoktól. Annak érdekében pedig, hogy kevésbé érződjön a huzat, maximális hőfokra állítják a fűtést, így a szobákban vagy dögmeleg van, vagy ablaknyitás, s azzal huzat. Arról nem is beszélve, hogy az összes betegágyat az ablak alá tették, a berendezés pedig nem teszi lehetővé a módosításokat. Ha addig a betegnek gyomorpanaszai voltak, a kórházi „kezelés” után tuti, hogy megfázás, orr-, arc-, fülgyulladás is jelentkezni fog.
Az ellátásról és a személyzetről még nem is meséltem. A diétázó kismanóknak 3 darab háztartási keksz, kemény és száraz pirítós, valamint egy kanálnyi íztelen túró jár reggelire. Délben egy kis rizsleves muroknyomokkal, hideg, száraz rizsfőzelék és egy vékonyka, szálkás csirkecomb, este pedig kőkemény, hideg puliszka ugyanolyan semmi ízű túróval. Ezen a koszton aztán próbáljon csak bárki megerősödni!
Mivel minket hétvégén utaltak be, s a kísérőszemélyek menüjéről rendelkező személy nem volt szolgálatban, így anyuka csak hétfőn délben kapott enni. Hogy addig elég volt-e a levegő vagy a rozsdaízű kórházi víz, senkit nem érdekelt. Ki- és bejárási tilalom lévén, még csak kinti csomagot se kaphattam volna. Szerencse, hogy a két gyerek mellé Apa is kapott beutalót, s mivel a kórteremben nem volt számára hely, megengedték, hogy éjszakára hazamenjen. Így ő gondoskodott mindannyiunk rendes ellátásáról. De akinek nincs ilyen „szerencséje”, az bizony koplalhat.
A személyzet pedig... igen, vannak áldott kivételek. Sajnos nagyon kevesen.
Aki gyerekkórházban dolgozik, annak biztosan nem idegen a gyereksírás. S amikor betegek, sajnos a legkevésbé sírósak is sokkal ingerlékenyebbek. Szóval egyáltalán nincs az rendben, hogy felszólítanak arra, azonnal csendesítsd el a gyereked, miközben azelőtt már legalább hárman megvizsgálták a kis beteget, össze-vissza nyomkodták a kis hasát, belenéztek a torkába, stb.
De az sem elhanyagolható, hogy a hajnali takarításhoz hangos köszönéssel kell berontani a kórterembe, ahol még mindenki az igazat álmát aludná, felrisztva ezzel nem csak az anyukát, de a gyógyulni próbáló kismanó(ka)t is. Ha már az illetőnek hajnali műszak jutott, hadd ne aludjon más se! Anyuka aztán vigasztalja az ijedten zokogó kislegényt, s persze mielőbb nyugtassa meg, nehogy túl sokat sírjon, amíg a takarítónéni minden egyes mozdulatával a falnak löki az instabil asztalkát, hátha erre a dörömbölésre a kicsilány is felébred majd.
S ha a gyerekek már végre jobban vannak, s nem lóg ki belőlük semmiféle cső, indul az újabb menet, hiszen ha az ágyra másznak, az a baj, ha pedig a földön tologatják a kisautókat, az a rettenetes bűn. Csak azt nem érzi át senki, hogy két kis energikus gyereket nem lehet órákon keresztül egy helyben ülve vagy fekve tartani.
Kértem is a doktornőt, hogy a négy kórházi nap után már saját felelősségemre szeretném hazavinni őket, de hamar kikosarazott, ugyanis neki a napi programjába nem volt betervezve a kiutaló papírok kitöltése, így sajnálja, de másnapig bent kell maradnunk.
Könnyes szemmel vigasztaltam a toporzékoló Matyit, hogy még egyet alszunk, s kiveszik a tűt a kezükből, mehetünk haza. Másnap azonban már jól elmúlt dél, mire az ápolónő végre megkapta az utasítást, hogy felszabadítsa a kismanók kezét, az otthoni kezelésre és a kiutaló papírokra azonban még kereken 3 órát kellett várni.
Mindez 2020-ban, Kolozsváron.
