Nálam mindig volt és van könyv, amikor csak lehet, olvasok. Anno lopva egy-egy kevésbé érdekes tanórán, manapság a buszon, a vécén, elalvás előtt és ébredés után, a lyukasóráimon, evés közben stb. Ma is van a lakásunk minden szegletében olvasnivaló, legyen az meséskönyv, folyóirat, szakácskönyv vagy regény. A családban vagy a baráti körben szívesen ajánlok másoknak is olvasnivalót, mert rendszerint sikerül eltalálni, hogy kinek mi jönne be az általam olvasottak közül. S bár az étkezésben igencsak válogatok, az olvasásban mindenevő vagyok, bár abban is a jót szeretem, akárcsak a kajákban. Volt már olyan, hogy csupán fogadásból olvastam el valamit, de olyan is, hogy a diákjaim javasoltak könyvet, s hogy jobban megértsem őket, azt is bevállaltam.
A különböző életszakaszokban más-más könyvészetet böngésztem: kalandregényeket, krimiket majd szerelmesregényeket, az egyetemen angol és német irodalmat, doktori kutatásaimhoz médiaismereti anyagokat, majd párkapcsolati és gyereknevelési tematikát.
Később alkalmam volt arra is, hogy másoknak olvassak fel regényrészleteket, s ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ha szülő leszek, mindent megteszek majd, hogy a gyermekeim is megszeressék a könyveket és az olvasást. Így már az első hetekben megkapták a kis gumikönyveket, amiket tapogathattak, harapdálhattak, én pedig mindig szívesen meséltem nekik a képekről. Aztán ahogy telt az idő, úgy kapták a korosztályuknak megfelelő újabb és újabb könyveket. Igyekszem minden élethelyzethez megfelelő mesét találni.
De a kedvenc meséken is túlszárnyalnak Apa fejből mondott történetei, amelyek az esti rituálé csúcspontjai. Mosakodás, meseolvasás, közös zenélés és éneklés, imádság, betakarás, jóéjt puszi, s ha mindez időben lezajlik, jöhet a várva várt Apás mesélés, amelyre Apa alaposan készül, s mindig jelzi már délután, ha elkészül a történet folytatásával, ezzel a kismanókat is jobban motiválja az esti lefekvéshez való időbeni elkészülésre.
Ezek a történetek meseelemeket és mindennapi eseményeket ötvöznek, a gyerekek pedig csillogó szemmel hallgatják őket, de olyan is volt már, hogy közösen alkottak meg egy-egy részletet.
Számomra a fejből mondott mese nagyon idegen és bizonytalan terep. Úgy érzem, a világ összes meséjét szívesen felolvasnám, csak ne kelljen kitalálni, fejből mondani őket. Mindig is idegenkedtem kitalálni történeteket, inkább a megélt eseményekről szeretek beszámolni. Azt érzem, nem tudok olyan varázslatosakat kitalálni, mint a meseírók, belebonyolódom, nem logikus, nem követhető, amit mondok. Így igazán hálás vagyok Apának, hogy a gyereknevelésnek ezt a részét ekkora odaadással és kitartással vállalja.
Akadnak olyan esték is, amikor egyedül vezénylem az esti rituálét. Ilyenkor mindig lehet extra mesét kérni, ezzel próbálom kompenzálni a kimaradó fejből mondott mesét. Történt egyik ilyen alkalommal, hogy a kismanóim nagyon, de nagyon szépen kérték, hogy meséljek egyet én is fejből. Próbáltam én kimenteni magam, de nem lehetett. Ezúttal nem. Még az a kifogás sem működött, hogy én nem tudom, hol maradtak el a történetben. Nem baj, Anya, most te találj ki újat, majd Apával folytatjuk a régit.
Mit volt mit tenni, belekezdtem, s részleteket meséltem azokból a gyerekkori élményekből, amikor az öcsémmel a nagyszülőknél töltöttük a vakációt. Újra átéltem a készülődés pillanatait, felelevenedtek előttem a régi barátok, a régi játékok, a finomságok, amiket nagymamám – aki most már dédi – készített, és a sok-sok kaland, amiben gyerekként részünk volt.
Matyi nagy beleéléssel hallgatta az eseményeket, még rá is kérdezett néhány részletre, de Panna kegyeit nem sikerült elnyerni: Ez nem jó fejből mese, Anya! Igazad volt, Apa ezt sokkal jobban tudja. Ne is mondd tovább!
Hűha, ilyen könyörtelen kritikára nem számítottam! Nem is tagadom, nagyon rosszul esett. Matyi érezte, hogy a könnyeimmel küszködöm, odabújt, átölelt, s azt mondta: Nekem nagyon tetszett, Anya! Köszi, hogy ilyen szépet meséltél! Mesélsz még máskor is, ugye? Olyan jó dédis meséket hallgatni!
S bár felemás érzéseim voltak aznap este, rájöttem, nem kell a mesemondást erőltetnem, az én fejből mondott történeteim nem varázslatos mesék, hanem emlékezések lesznek. Olyanok, amikből kismanóim megismerhetik az én gyerekkoromat, az akkori érzéseimet, élményeimet. A varázsvilágra pedig ott van Apa és a szép számban sorakozó meséskönyvek, amelyeket manapság már nélkülem is szívesen böngésznek a kismanók. Előfordult már, hogy a vakációs déli csendes pihenő alatt hármasban ültünk a nagyágyon, ki-ki a saját könyvével. Én pedig büszkén nyugtáztam, hogy lám-lám, talán így kezdődik az életre szóló könyvimádat.