Azon már csak ott, legbelül sajnálkozunk, hogy a megannyi program közt újra nem jut majd idő lazulásra, olvasásra, lustálkodásra, nyugodt beszélgetésekre, elcsendesedésre, feltöltődésre. S legtöbbször a hét végére úgy várunk, mint valami megváltásra. Holott sokszor az a két nap is betelik azokkal a tennivalókkal, találkozásokkal, eseményekkel, amelyekre a hétköznapi rohanásban már nem jutott idő.
(Kis)gyerekekkel pedig ezek csak hatványozódnak. Bármikor közbejöhet egy betegség, ami kiüti a kismanót, s a barátokkal lebeszélt találkozók helyére orvosi időpontok kerülnek. Ilyenkor tolódik a kellemes, s ha esetleg a barátainknál is kisgyerek(ek) van(nak), simán előfordulhat az is, hogy a következő alkalommal éppen náluk tombol valami virózis. Ilyenkor nem könnyű lelket önteni a szomorkodó manókba, akik rendszerint nagyon készültek a találkozásra.
De előfordult már az is, hogy kirándulást vagy játszóterezést terveztünk be, amit aztán elmosott az eső, s ilyenkor vigasztalni, engesztelni kell a szomorkodó lelkeket.
Felnőttként is rosszul esik, ha újra kell tervezni egy-egy találkozót, új időpontot kell foglalni valahol vagy éppen megveszik előttünk az utolsó színház- vagy koncertjegyet, s nem tudunk elmenni, holott már a gyerekfelügyeletet is leszerveztük. Kismanóink is nagyokat csalódnak, amikor valami nem a tervei(n)k szerint alakul.
A tavasz beköszöntével már nem kell győzködni a gyerekeket, szívesen kimennek az udvarra biciklizni, rollerezni, homokozni. Ez azonban elvesz a benti játékidőből, hiszen délután, ovi után ugyanannyi idő van lefekvésig, mint amikor nem volt olyan kellemes kint lenni, bent töltöttük a hétköznap estéket, jutott idő autózásra, piacozásra, társasjátékozásra, legózásra, babázásra, dupla vagy tripla esti mesére vagy diafilmezésre.
Most azonban mindezt a kinti hancúrozás utáni maradék időbe kellene belezsúfolni, ami egész egyszerűen lehetetlen. Ilyenkor aztán kiborul a bili: szomorúság, harag, sírás, kétségbeesett alkudozás, hogy még ez is, az is bele kell, hogy férjen, inkább lemondanának a vacsoráról, a zuhanyzásról, csak játszhassanak kicsit. Ők ugyanis eltervezték, hogy a kinti játék után bent folytatódik majd a móka.
De Anyaaaaa! Ez annyira nem igazság, na! Azt szeretném, hogy később gyertek utánunk az oviba, hogy meg tudjuk építeni a garázst, de akarom, hogy legyen idő kint bicajozni, a játszótérre is akarok menni, de az autókkal is akarok játszani. Tudom, hogy gitározni is kell, meg fürdeni, meg mesét olvasni és azt is akarom, hogy Apa meséljen, de nem lehet. Miért mindig nem lehet, Anya? Menni is akarok mindenhova, itthon is akarok maradni, hogy száz órát tudjak játszani. Hogy van ez, Anya? Miért van ez? Mikor nem kell majd annyit sietni? Mikor lesz végre idő mindenre?
És tényleg: mikor?
