…s még nem éppen hűvösek a szelek, amelyek járnak, de nagy bánata van azoknak, akik iskolába, óvodába járnak.
Korán kellene kelni, de ehhez időben le kellene feküdni. Azonban a nyári vakáció alatt kitolódott esti program után ez még egyelőre nehézkesen megy – legalábbis nálunk. Hiába szajkózom már este fél kilenckor, hogy csend legyen, alvás, mert mindjárt jövök ébreszteni – Matyi és Panna még javában kukucskálnak ki az ablakon, lesik, hogy mi történik az utcán, kopogtatnak az arra járóknak, s nagyokat kacagnak, ha azok visszaintegetnek. Mindannyiunknak hiányoznak a ráérős esték és reggelek, amikor elfeledkezhettünk arról, hogy éppen hány óra van, mit kellene még hamarjában elvégezni, hogy reggelre minden készen álljon.
A vakáció elején egyezséget kötöttem a gyerekekkel, hogy reggelenként addig alszunk, ameddig csak bírunk, s aki először kel, az szép csendben elfoglalja magát, míg a többiek is felkelnek. Mindez persze nem vonatkozott Apára, ő ugyanis kimarad a vakációs lustiból, mert szabadságból nem annyi jut neki, mint nekünk. Meg is kaptam tőle, hogy nem illik ám úgy viselkedni, mint egy egyetemista, mert tetszik-nem tetszik, már nem vagyok az. (Pedig én lélekben mindig is egy kicsit egyetemista maradok.) De nem tárgyalunk!
Most, hogy a gyerkőcök már nagyobbak, s nem jelenti a világvégét, ha kimarad a déli alvás, vagy elhúzódik az esti program, én teljes mértékben függetlenítem magam az időtől. Bővel elég, hogy iskolaidőben 50/10 perces időintervallumokban tudok csak gondolkodni, s mindegyre az órát lesem, nehogy elkéssek vagy esetleg be- vagy kicsengetéskor ne a megfelelő helyen legyek. Vakációban nem számít, ha délig pizsamában vagyunk, újabb és újabb ráadásmesét olvasunk vagy délután ebédelünk: élvezzük a szabadságot reggeltől-estig.
Nem csoda hát, ha ebből a jólétből igencsak nehéz visszaállni a folyton órát leső, lótás-futás, kapkodással teli hétköznapokba.
De jelentjük: az első (s talán egyik legnehezebb) heten túl vagyunk, nem sírunk már, hogy oviba kell menni, közép- és nagycsoportosokhoz méltón segítünk a kicsiknek beilleszkedni, s várva-várjuk a lustálkodós, kirándulós hétvégéket, amelyek egy kicsit visszaidézik a vakációs élményeket: a tengerpartot, a hegyeket, a barlangokat, a vízeséseket, a patakokat, a nagyszülős, unokatesós és kispajtásos kalandokat, a bicajtúrákat, a strandolást és a rengeteg fagylaltot és focit, amelyben a nyáron részünk volt.
Az esti ágybabújós, odakuckózós beszélgetések pedig egyelőre igencsak gyakran akörül forognak, hogy mikor megyünk még…?
Bízunk benne, hogy hamarosan. Nincs is már olyan sok a következő vakációig, nemdebár? A visszaszámlálás megkezdődött.
