M
unkás május elsejéket ünnepeltünk anno – és nem is olyan régen, hiszen még sokan emlékezhetnek a lufis, zászlós, plakátos felvonulásokra, a nemzeti színház előtt felállított tribünre, ahol a (párt)hivatalosságok előtt „defiláltak” célszerű koreográfia szerint a gyáraikat képviselő-bemutató munkás-alkalmazottak. Majd a megünnepelt munkásosztály kivonult testületileg a Hója erdőbe, hogy mititéj és csapolt sör mellett, meg népi kulturális műsor kíséretében érezze a rá, a munkásosztályra fordított figyelmet.
De alkalmanként (köz)munkával kellett tisztelegni a munka ünnepén, és már nem is volt világos, kit kell ünnepelni – a munkást, a munkát vagy mindkettőt, miközben a „széles társadalmi rétegeket” arra oktatták, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyék”, és papíron, statisztikailag nem is maradt munka nélkül senki, sőt, a munkakerülő fogalmát törvényben írták körül, és büntették is. Valós szakszervezet, munkás érdekvédelem nem is létezetett, csak a felszínen, megnevezésében, és látszólag elégedett volt mindenki.
A rendszerváltozással több tekintetben módosult a munka ünnepe, és most ugyan már munkavállalókról beszélünk, meg a szolidaritás napját üljük, sok probléma illetve követelés azok közül, amelyeket felvetettek immár kétszáz éve, és amelyek miatt tüntettek s áldozatot hoztak, továbbra is fennáll. Sikerült ugyanakkor az elmúlt évtizedek alatt a munkával kapcsolatos fogalmakban alapos zavart kelteni. A szakszervezetek nálunk elvesztették hitelüket, szinte nem is léteznek a gyakorlatban, a hitelvesztésért pedig elsősorban vezetőik kétes ügyletei, a politikummal szembeni meghajlásuk, a számos alkalommal egyéni érdekből kötött kompromisszum okolható. Amivel pedig manapság szembesülünk általában a munkával összefüggésben, az a munka értéke, értékelése és megbecsülése. Hiszen az egyre inkább elterjedt felfogás szerint ma már „munkából nem lehet megélni”, és erre több minden rájátszik.
Valóban: a munkavállalói státusszal rendelkezők nagy része negyven év ledolgozott idő, tehát negyven munkaév után is csak kisnyugdíjas lesz, aki nem számíthat nyugodt öregkorra, hanem örökös megélhetési gondra, arra, hogyan ossza be hónapról hónapra az egy nyugdíjpont körüli, minimális juttatását. De a munkavállalók nagyobb része is hasonló problémákkal szembesül. Románia aktív, foglalkoztatott lakossága meghaladja a nyolc millió főt, ebből körülbelül öt millió az alkalmazott munkavállalók száma, és ennél valamivel több a nyugdíjasoké. Tehát a társadalombiztosítási alaphoz kevesebben járulnak hozzá, mint amennyien jogosultak lennének abból nyugdíj formájában részesedni, a rendszer fenntartása ezért folyamatosan gondot okoz. Ezt fokozza, hogy az alkalmazottak nagy részének a keresete a minimálbér közeli szinten, átlagbér alatt van. Termékelőállításhoz is kevesebben járulnak hozzá, hiszen a munkavállalók többsége a szolgáltatásban dolgozik, és jóval kevesebben az iparban, a termelésben.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
