Moldománia

HERÉDI ZSOLT

A felmérések szerint a románok többsége egyesülni szeretne Moldovával. De nem csak a román lakosság zöme irredenta, hanem a politikusok is: Traian Băsescu volt államelnök szerint például a NATO- és az EU-csatlakozás után a románok következő nagy politikai programja az egyesülés. Ilyenformán nem meglepő a nagykövet nyilatkozata miatti cirkusz, ebben ugyanis töményen benne volt minden, ami a román többséget e téma kapcsán felcukkolja. Forrt a sajtó, a talkshow-kban ostorozták a nagykövetet, a közösségi oldalakon szorgalmasan átkozták, követelték visszavonását, szidták az amerikaiakat. Egyetlen üdítő kivételről olvastam, ez Lucian Boia történész volt. Igazat adott a nagykövetnek, amivel megint bekerült ő is a szidalmazottak körébe. De hát ő ezt már megszokhatta, hiszen ő a széllel szemben pisilés régi motorosa. 

Amerikai szemszög

De mivel is hibázott James Pettit?

Sok történelmi példa van a közös kultúrájú orszá­gok(ocskák) egyesülésére, de az amerikai mentalitás számára egyáltalán nem idegen az sem, hogy ugyanazt a nyelvet beszélő országok lakói más-más nemzeti identitással rendelkezzenek. Saját maguk is élő példa erre. Sőt, nem is igazán érthető számukra, hogy miért kéne egy országot alkotni, hiszen ők keményen megharcoltak azért, hogy függetlenedhessenek Angliától. Náluk tehát nem az azonos nyelv a nemzeti identitás alapja, hanem az azonos értékek. Samuel Huntington szerint ezeket az értékeket az American Creed foglalja össze (Samuel Huntington: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005). (Persze nem mellékes, hogy e körül egy sajátos angol nyelvű angolszász kultúra is kialakult, aminek a hegemóniája mintha már kezdene feloldódni, de erre most itt nem térnék ki.)

De nem kell az angolokig vagy egyáltalán a gyarmatokig menni, Európában is van számos más példa arra, hogy azonos vagy nagyon hasonló nyelvet beszélő népek többsége nem törekszik arra, hogy ugyanabban az országban éljen, hogy egyesítsék országaikat, hanem nagyon is jól érzik magukat külön államokban, lásd Németország és Ausztria esetét. Más példa: bár egyre nagyobbak a belga társadalmon belül az etnikai hátterű (szét)feszítő erők, azért még mindig az egyben maradást pártolók vannak többségben, nem egyesültek a vallonok a franciákkal, s a flamand részek sem Hollandiával, elvannak együtt. Igaz ugyan, hogy él a külön nemzet emlékezete, de azért példaként felhozható a többnyire angol anyanyelvű Írország esete is, (akik szintén keményen megharcoltak a függetlenségükért), ugyanakkor Skócia különválása is csak pár százalékon múlt nemrég. De visszatérve, itt Keleten is, ahol az államnemzet helyett inkább a kultúrnemzet fogalma alkalmas a nemzetek meghatározására, a minimális eltérésű nyelvek beszélői véres harcokat vívtak egymással például a volt Jugoszláviában, hogy különválhassanak. Montenegróban, az utolsó kiszakadó államban még ráadásul ugyanazt a nyelvet is beszélik. (A 19. században egyesülő Moldva és Havasalföld lakóinak nyelve minden bizonnyal különbözhetett annyira, mint ma a cseh és a szlovák vagy a horvát és szerb.)