Püthagorász készített egy egyszerű kísérleti berendezést. Egy felül nyitott doboz szélei között kifeszített egy húrt. Észrevette, ha pontosan a felénél fogja le, akkor a teljes szabad húr hangjához mérten egy oktávval feljebb szól. Amennyiben kétharmadánál, akkor a kvintet hallja (tehát ha az alaphang mondjuk az egyszerűség kedvéért C volt, akkor ötöt számolunk: C, D, E, F, G... a kvintje G lesz). Így folytatva és egyszerű matematikai osztáspontoknál lefogva a húrt felfedezte azt a törvényszerűséget, amely egyrészt fizikai és matematikai alapokra helyezi a mi nyugati hangrendszerünket, másrészt megmagyarázza, hogy a különböző húros és fúvós hangszereket miért úgy építik, ahogyan. Például azt, ha az orgonán a Principál 8’ regiszter legmélyebb C sípja nyolc láb hosszú (innen egyébként a megnevezés is), akkor az egy oktávval magasabban szóló síp fele olyan hosszú lesz.
Ezekre az összefüggésekre épül a teljes nyugati zeneelmélet, még akkor is, ha évszázadokkal később több alkalommal is apró módosításokat kellett eszközölni az így kialakult összefüggő rendszeren. Ez az ókori görög világ egyik legnagyobb hozadéka számunkra. A másik az, hogy kidolgoztak egy nagyon egyszerű zenelejegyzési rendszert, amelyben egyszerűen a görög ábécé nagy- és kisbetűit használták a hangmagasságok jelölésére. Innen származik a hangoknak a ma is használatos C, D, E, F, G, A, H (és B) elnevezése.
Az a klasszikus görög világ, amelyet a leginkább ismerünk, fokozatosan jött létre, a késő bronzkori összeomlás után mintegy hat-hét évszázad leforgása alatt. Hivatalosan a kezdetét i.e. 480-tól, I. Xerxész perzsa király hadjáratától számítjuk, de mint oly sok minden az ókorban, ez a dátum is inkább konvenció.
Ha Görögországot mondanék, az sok szempontból nem fedné a valóságot. Elsősorban azért, mert a különböző városállamok mind külön identitással rendelkeztek, magának a „hellenesz”, azaz görög szónak a feltűnéséig még sokat kell várni. Másrészt azért, mert a nyelv (helyesebben előbb nyelvekről kell beszélnünk), a vallás, a gondolkodás és a kultúra, nem is teljesen a mai Görögország területén alakult ki, jókora része inkább Kis-Ázsiában. Harmadrészt pedig azért, mert ez a nyelv, vallás és kultúra végül a Földközi-tenger medencéjének javarészén elterjedt, illetve egyfajta mérce is lett. Jézus idejében, és még azután is sokáig a görögnek az akkor beszélt változata volt a világ ezen részén a közös nyelv. A rómaiak, akik amúgy sem válogattak, ha isteneket kellett örökbe fogadni, a teljes görög pantheont mindenestül beemelték a maguk vallási világába, csupán átnevezték a különböző isteneket és istennőket.
Ebben a görög világban a zenéről mindenképpen el kell mondani egy fontos dolgot: nem önállóan létezett, mint különálló művészeti ág, hanem egybefonódott a szavalással, a tánccal, a színházzal és a többi művészeti ággal. Ezek közösen alkották a múzsák birodalmát, a muszikét. Ezért beszélünk magyarul is muzsikáról, de a zenére alkalmazott szó rengeteg nyelvben származik ugyanebből. Ez a fajta szinkretizmus, a művészeti ágak összefonódása egyébként a többi ókori kultúrában is megfigyelhető.
A zenét a testnevelés mellett az egyik legfontosabb tantárgynak tulajdonították, s át- meg átszőtte a társadalmi és a vallási élet minden részét. Több legendának is szerves része (Orfeusz, Marszüász stb.), és a vallásos szertartások mindegyikéhez tartozott hangszeres zene és ének: az ünnepélyek, a beavatási szertartások, az áldozatbemutatás, a jóslás (ahol a különböző szerek mellett ez is hozzájárult a révület előidézéséhez).
Különböző énekformák léteztek. A hümnosz bármelyik istenhez szólhatott. A hálaadó és győzedelmes hangvételű paián Apolló és Athéné kultuszához tartozott. Áldozatbemutatás előtt és után, az oltárhoz tartó úton haladva, illetve az oltár előtt állva énekelték a proszodiont – egy ilyen fenn is maradt. Ilyenkor néha egy-egy ritmusosabb hüporkhéma is elhangzott. A dithüramboszt ünnepségeken énekelték.
Mindezen műfajokhoz tartoztak a vallás által megkövetelt hangszerek, énekesek, előadásmódok. A Püthagorász által tudományos keretbe foglalt hangrendszerben hét fontos hangsor alakult ki, ezeket ma görög móduszoknak nevezzük, és neveiket hét görög törzs nevéről kapták: ión, dór, fríg, líd, mixolíd, eol, lokriszi. Mindegyik isten kultuszában és mindegyik zenei műfajban adott volt, hogy ezek közül melyiket kell használni.
Természetesen szólt zene mindenféle világi eseményen is, különösen a szümpozia nevet viselő lakomákon. Innen származik a mi szimpozion szavunk. Zene nélkül elképzelhetetlenek a görög drámák is.
Ami a hangszereket illeti, igen népszerű volt a líra. Ez citeraszerű volt, és a könnyebben kezelhető hangszerek közé tartozott, ezért az amatőrök kedvence volt, szemben a küthara nevű változattal, amelyet jobbára szakképzett muzsikusok szólaltattak meg. Mélyebb hangú húros hangszer volt a barbiton, ez keletről, a Kis-Ázsia területén fekvő Iónia vidékéről származott, Szapphó költőnő kedvenc hangszere. A kanonaki valószínűleg régóta létezett, de igazából a püthagoraszi iskola követői terjesztették el. Trapéz alakú húros hangszer volt, amelyet a játékos a térdére fektetett, és csontból készült pengetőkkel játszott rajta. Különböző fajtájú és méretű hárfaféléket is használtak.
A fúvósok közül igencsak népszerű volt, s a Földközi-tenger medencéjében mindenfelé elterjedt a mai nyelvsípos hangszerek (oboa- és klarinétcsalád) őse, az aulosz. Felépítésében inkább az oboára hasonlít, hiszen kettős nádnyelvet használt, de hangja inkább a klarinétéra emlékeztet. Orgiasztikus hangjával főleg a Dionüszosz-kultusz sajátossága volt, de a különböző roszodionok és dithüramboszok kíséretében is szerepe volt. Létezett egy hosszabb, mélyebb hangú változata is, a kalamaulosz, amely nevét a görög kalamosz, azaz cső szóból kapta. Az auloszt leggyakrabban számunkra szokatlan módon használták: két ilyen hangszert egy szíjjal a játékos szájához erősítettek, majd az egyszerre játszott mindkettőn. Hogy hogyan, arra csupán elméleteink vannak, az uralkodó nézet az, hogy az egyik auloszon a megadott dallamot, a másikon annak egy díszített változatát szólaltatták meg, amelynek eredményeképpen mai fül számára bizarr heterofónia keletkezhetett. Ugyanekkor s ugyanitt lett népszerű a pánsíp is, valamint a csontfúvókás trombitaszerű szalpinx.
Alexandriában egy mérnök azon dolgozott, hogy valamilyen mechanikus módon, billentyűzet segítségével juttasson levegőt sípokba. Kézenfekvő volt a kovácsfújtató alkalmazása, de ebből adódott egy gond. Ha ily módon látunk el levegővel sípokat, a hang egyenetlen, lökésszerű lesz. A mérnök – akit egyébként Ktészibiosznak hívtak – erre azt találta ki, hogy a közlekedőedények törvényének alkalmazásával oldja meg a problémát. A sípokat egy jókora edényre állította, amelyet középen egy fallal kettéosztott, de a fal alján keskeny rést hagyott, majd az edényt félig megtöltötte vízzel. Az edény két felébe oldalról két kovácsfújtatóval juttatta be a levegőt. Mivel az alul hagyott résen a víz átfolyhatott az edény egyik feléből a másikba s vissza, amikor az egyik oldalon befújták a levegőt, a nyomás ott lejjebb, az edény másik felében pedig feljebb nyomta a víz szintjét, ezáltal kiegyenlítve a tartály két felében a légnyomást s egyenletessé téve a hangot.
Megszületett az orgona, azaz annak első változata, amelyet a fentebb leírt szerkezet miatt hidraulisznak, víziorgonának neveztek. Természetesen ekkor még igencsak kezdetleges, nagy falapokból álló billentyűzete és egyetlen sípsora volt. A görög világban és a rómaiban is nagyon népszerűnek bizonyult, s ennek lett egy érdekes mellékhatása. Manapság az orgonára elsősorban mint templomi hangszerre gondolunk, de a középkor végéig nem volt keresnivalója templomokban. A Római Birodalomban ugyanis, amikor keresztényeket tépettek szét vadállatokkal, vagy öltek meg meglehetősen kreatív és kegyetlen módszerekkel, két ilyen véres epizód között az arénában – nehogy kitörjön az unalom – víziorgona zenéjével szórakoztatták a nagyérdemű közönséget. Érthető tehát, hogy a kereszténység e rettenetes konnotáció miatt sokáig idegenkedett ettől a hangszertől.
Az ütőhangszerek közül hármat érdemes megemlíteni: a tümpanum nevű nem üstdob volt, inkább tamburinra emlékeztető, csak annál lényegesen nagyobb keretdob. A krotálum kasztanyettaszerű csattogtató volt, a kudonia pedig rézből készült harangocska.
Érdekes megjegyezni, hogy a püthagoraszi iskolában a zene kozmogónikus összefüggések része lett. A különböző hangsorok, a felhangsor bizonyos számítások szerint megfelelt annak a világrendnek, amelyben ez az iskola hitt.
Az is figyelemreméltó, hogy a hangszerhasználat, a hangsorokkal kapcsolatos eljárások és az előadási módok folyamatosan változtak, s ez néha ellenállásba is ütközött. Platón például a Törvényekben hosszasan tiltakozik az új divatok ellen.
De legfőképpen azt jó tudni, hogy az említett lejegyzési módnak köszönhetően számos dal és dallam maradt fenn, némelyik töredékesen, mások egészben. Továbbá akadtak az utóbbi évtizedekben olyen lelkes hangszerépítők, zenetudósok és előadók, akik megépítették az akkori hangszereket, megtanultak játszani azokon, s ezeket a lejegyzett ókori zenéket életre keltették számunkra. Videómegosztókon számos ilyen előadást hallgathatnak meg. Nagyon meg fognak lepődni, egyrészt a filmipar valahogy nem azt a hangzást építette be a tudatunkba, mint amilyen az ókori görög zene volt, másrészt a mai fülnek szokatlan, bizarr, helyenként kimondottan kellemetlen dolgokat fognak hallani, amely csak azt bizonyítja, hogy a zenei ízlés felett sem múlt el nyomtalanul az a sok évszázad.
