Moldománia

HERÉDI ZSOLT

A modernkori román történelemírás – mint azt Lucian Boia említett művében (Mit şi istorie în conştiinţa românească, Editura Humanitas, 1997)  is kiválóan bemutatja – nagyon is rugalmasan igazodott a politikumhoz, a politika által megszabott célokat legitimálta. A román országgyarapítás programja, illetve ezek későbbi legitimálása mint egy vezérfonal jelenik meg ebben, ennek volt/van alárendelve a történelmi emlékezet, a mai hivatalos történetírás is. Ma is visszamenőleg közös nemzeti identitásról, összetartozástudatról, mindenkori erdélyi román többségről, stb. szól a mainstream történetírás és a román kollektív tudás. A romániai románoknak a Moldova történelméről szóló tudásuk, az egyesüléshez való hozzáállásuk is iskolapéldája ezeknek a megállapításoknak. 

Számos sebből vérzik a dákó-román elmélet is: ha például a rómaiak és a dákok leszármazottai és nem vándoroltak, mint ahogy ma a történészek túlnyomó része szajkózza, akkor miért lennének a moldovaiak is románok? Ez ellentmond a dákóromán kontinuitás és a szedentáris életmód elvének, a rómaiak ugyanis sosem hódították meg, nem jártak a mai Moldova területén. Tehát akkor ott más népességből más nép alakulhatott ki. De mivel ma nagyjából ugyanazt a románnak nevezett nyelvet beszélik Moldovában – még a mesterséges latinizálás ellenére is, – akkor vagy a római-dák eredet sántít, vagy mégiscsak vándoroltak a mai területre. A római-dák változatban viszont éppen a római eredet a biztos, így hát marad a vándorlás elmélete. De ha esik a szedentarista életmód és Moldovába mégiscsak vándoroltak a románok, akkor minden bizonnyal Erdélybe is vándorolhattak. De ez már ellentmondana az úton-útfélen hangoztatott magyarokkal szembeni elsőbbségüknek. Mert a politikum nem elégszik meg Erdély Romániához csatolásának a demográfiai legitimációjával, hanem igényt tart a „történelmi juss” általi legitimációjára is, aminek a „mi voltunk itt előbb” retorika az alapja.

Marad tehát az ingatag lábakon álló, ellentmondásokat tartalmazó dákó-román elmélet, mint a szedentarista életmódot folytató, mindig itt élt egységes román nemzet mítosza. Úgy hülyeség, ahogy van, de legalább dicső identitást, azaz előkelő eredetet lehet kreálni vele, amivel a mában nagyobb tiszteletet lehet követelni, valamint a köztudatban legitimálja az erdélyi jelenlétet, etnopolitikát. Az egyesülési mánia pedig nemcsak visszamenőleg is legitimálja az egyesüléseket, hanem továbbra is biztosítja a csoport egységét és integráltságát, és jövőbe mutató politikai projektet is nyújt.  

Kimarad a történetírásból, ami nem tetszikA Havasalföld és Moldova közti háborús viszonyok, érdekellentétek, csaták, a különállások, az eltérő civilizációs térbe tartozás mind nem képezik részét a történelmi ismereteknek. A mai román kollektív emlékezet szerint az ottlakók mind románok voltak (még a mai, modern nemzeti identitás megjelenése, azaz a francia forradalom előtt is), s mindnek az volt az évezredes hőn óhajtott vágya, hogy egyesüljenek. Csak a gaz, megszálló idegenek miatt nem lehetett kivitelezni ezt a csodálatos politikai projektet. S persze ugyanez a helyzet a harmadik „román fejedelemséggel”, Erdéllyel is, amellyel csak a magyar urak miatt került a másik kettő olykor konfliktusba. Akik úgy általában is minden rossznak az okozói voltak itt a történelem során. Az utóbbi pár évtizedes sikeres agymosás hatására ezt ma szinte mindenki, aki megszólal a román nyilvános szférában, így fújja. Az internetes kommentelőtől a tévék műsorvezetőin át, az általuk meghívott történészig vagy politikusig.