Ha magyarországi vendég látogat Erdélybe, legyen az író, költő, zenész vagy tudós, óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy milyen kötődése van a látogatás helyszínéhez. Ez Kemény István esetében sem volt másképp, Vermesser Levente első kérdése a költő Erdélyhez fűződő viszonyát feszegette. Kemény István 1989 áprilisában járt először itt, pontosabban Régenben. Saját bevallása szerint napsugaras, idealisztikus elképzelései voltak Erdélyről, amelyek még történelem szakos hallgatóként sem oszlottak el. Aztán, amikor megvette a buszjegyet és tudatosult benne, hogy kezében a biléta Segesvárig szól, rájött, hogy be fog lépni a „valódi Erdélybe”. Azóta, hasonlóan pályatársaihoz, ő is visszatérő vendég nálunk. A beszélgetés során az is kiderült, hogy Bartis Attilával közösen írt, A félszent című drámáját Gyergyószárhegyen írta.
A beszélgetésből megtudtuk, Kemény István, amikor versen dolgozik, nem olvassa más költők műveit, inspirációi, példaképei azonban neki is vannak. Nem titok, mondja Vermesser Levente, hogy Kemény nagy Ady rajongó, vannak is versei, amelyek Ady stílusát, verseit idézik. A költő másik inspirációt is említett. A francia Paul Verlaine nagy hatást gyakorolt rá, szerinte, amit a romantika költői nem tudtak úgy megírni, ahogy azt elképzelték, az sikerül a francia szimbolistáknak. A könyvhét díszmeghívottja bevallotta: annak ellenére, hogy Ady és Verlaine munkásságát nagyra tartotta, a pályája kezdetén a valószerűtlenül gazdag magyar irodalmat „nyeglébben” kezelte, mint ahogy kellett volna. Abban az időszakban alkotott például Pilinszky János vagy Weöres Sándor, akiket Kemény István, fiatal egyetemistához illő felsőbbrendűséggel, nem igen olvasott. Fiatalkori hetykesége ellenére a költőben az önbizalomhiány jócskán teret kapott, főleg akkor, amikor eldöntötte, hogy prózát, esszéket is írna. A magabiztosság hiánya, saját bevallása szerint, abban gyökerezett, hogy annyi, nála sokkal okosabb ember van, aki ezeket a szövegeket meg tudja írni, vagy már meg is írta, hogy neki már nem kell és nincs is értelme ilyenekkel foglalkoznia. Kemény István a beszélgetés során felolvasott a verseiből, a Kishit címet viselő műve éppen ezt a problémát járja körül. A lírai én beszél a kishithez és közli vele, hogy elhagyja őt.
A romantika, a romantikus jelleg nem csak a költészetben és az irodalomban, hanem az élete más területein is jellemző Kemény Istvánra. A beszélgetés során szó esett arról a három hétről, amelyet a költő Bartis Attilával keleten töltött. Az utazás során, Kemény elmondása szerint, körülbelül 80 órát töltöttek buszon, és egészen Szíriáig eljutottak. Amikor azonban valahol Dél-Törökországban begördült a busz egy tanyának nagy, falunak kicsi helységbe, Kemény Istvánból előtört a romantikus énje, hogy itt, ezen a helyen kéne maradni, itt kéne letelepedni és verseket írni.
Az író-olvasó találkozó végén Vermesser Levente játékra hívta Kemény Istvánt: költő és beszélgetőtársa három-három verscímet írtak fel, kedvenceket a díszmeghívott művei közül, és ami egyezett, azt Vermesser kérésére felolvasta. A közös, megegyező kedvenc vers a Nílus volt. „Nílus vagy már megint, víz, / ahol nincs helye víznek, / így alakult folyó, ez van folyó, jó ez így folyó, / úgyse lesz jobb folyó, / akkor most képzeld el azt, hogy utoljára vagy Nílus Egyiptomban…”
