Radnóti Miklóst 1944. novemberében 21 társával együtt tömegsírba lövik Győr mellett. 1946-ban holttestének feltételezett maradványai között, zubbonya zsebében noteszt találnak, a Bori-noteszt, benne a költő utolsó verseivel. Radu Vancu kötete ebből az alaptézisből indul ki. Gyarmati Fanni kiszárítja a megtalált noteszt, s ahogy előtűnnek a versek, úgy éled újjá maga Radnóti is. A Kaddis szerzője kiemelte: azért írta meg Radnóti gondolatait a tömegsírból, mert nem lehet a barbarizmusé az utolsó szó. Bár a költő tragikus körülmények között halt meg tragikusan fiatalon, verseiben, a szavakban tovább él.
De mégis, hogyan akad rá egy román anyanyelvű irodalmár Radnóti Miklós verseire? Amerikai közvetítéssel. Carolyn Forché amerikai költő antológiát szerkesztett Against Forgetting: Twentieth-Century Poetry of Witness címmel, amelyben összegyűjt öt kontinensről 140 költőt, akik valamilyen háborúról, népirtásról vagy száműzetésről tesznek verseikben tanúbizonyságot. Radnóti Miklós is helyet kapott ebben a gyűjteményben, ahogy Vancu fogalmaz, megrázó élmény volt neki az olvasás és ekkor jött rá, hogy az irodalom erősebb a halálnál.
A kötet bemutatóján maga a fordító, André Ferenc kérdezte a szerzőt. A beszélgetés egyik hangsúlyos része a kulturális kisajátításra (angolul: cultural appropriation) és a blaszfémiára vonatkozott. – Ez nagyon veszélyes dolog, és féltem is tőle. Empátiával viszonyulni valakinek a szenvedéseihez vagy kisajátítani azt. A kettő között nagyon vékony a mezsgye. Ha túlzásba visszük a kultúra kisajátításának elméletét, a művészet valódi lényegét vesszük el. Azt, hogy hidakat képezzen világok között és erősítse az empátiánkat – fogalmazott Radu Vancu. A blaszfémia kérdése azért került szóba, mert a kötetben megszólaló lírai én, Radnóti, ha úgy tetszik, perlekedik az istennel, illetve sok a szexuális utalás benne. Lehet a mai olvasó számára ez meghökkentő, azonban az elmúlt századok költői rendszeresen foglalkoztak a szexualitás és a testiség kérdésével. Vancu felhívta a figyelmet: nem csak a túlzó kisajátítás, de a prüdéria is veszélyes a művészetre nézve, éppen ezért nem akarta visszafogni vagy polírozni ezeket a sorokat, amikor írta.
A beszélgetésen szerző és fordító is felolvasott. Először az eredeti, román szöveg hangzott el Radu Vancutól, majd a magyar fordítást hallhattuk André Ferenctől. Ez a módja a felolvasásnak a műfordítás művészetét is érzékeltette a jelenlévőkkel. Ahogy a két változat elhangzott egymás után, a román és magyar nyelv közti különbségek is azonnal szembe tűntek, valamint nyilvánvalóvá vált, hogy a műfordítás nem szó szerinti átültetést jelent, hanem valóban művészet, amelyet nem sokszor látunk, hiszen ritkán olvasunk eredetit és fordítást párhuzamosan.
André Ferenc Kaddis fordítása nagy sikernek és népszerűségnek örvendett a könyvhéten, mire a beszélgetés véget ért, az emberek elkapkodták a kötetet, a fordítónál maradt még öt darab. Nem csoda, hiszen román költőtől Radnótira alapozó szövegeket olvasni magyarra fordítva nem mindennapi vállalkozás és élmény.
