Orvos-Tóth Noémi íróként és klinikai szakpszichológusként olyan hang, aki a lélek mélyrétegeiben kutat, miközben kézen fogja olvasóit a megértés és az önismeret ösvényein. Három könyve – Egy nárcisztikus hálójában, Örökölt sors, Szabad akarat – és négyféle önismereti kártyacsomagja – transzgenerációs, párkapcsolati, babaváró, valamint a varázslatos beszélgetések – mind egy-egy kapu a belső világunkhoz, ahol a fájdalom, a hiány és a remény finom szálai szövődnek egybe. Műveiben a visszatérő témák nem csupán ismétlődnek, hanem új és új alakban ölelkeznek össze, hogy kapaszkodót nyújtsanak azoknak, akik válaszokra várnak. A szerző saját életének törései és veszteségei irányából indult hivatása felé, hiszen családjának több nemzedékét érték elhallgatott, mégis mindent meghatározó fájdalmak. Ezekből a személyes történetekből mégsem önéletrajzot formált, hanem közös emberi tapasztalattá emelte és emeli őket. Szerinte a felnőttkori tudatos feldolgozás előtt mindig ott van a gyermeki érzékelés éber csendje, amikor a gyermek még szavak nélkül is tudja, hogy az ő családja másképp működik, mint a többieké. És ebben a különbözésben kezdődik el az a történet, amely sokunkban még lappang, várva, hogy utat törjön magának. „A sok veszteséget megélt családok valamiképpen másképp működnek. Ott hamar fel kell nőnie a gyereknek, ezt hívjuk parentifikációnak. Egyszerűen azért, mert bizonytalanságérzés, éretlenségérzés jellemzi az egész családi rendszert, és akkor rá van kényszerítve a gyerek, hogy figyelje, ki hogyan kapcsolódik a másikhoz. Ez a gyerek nagyon érzékeny lesz a szülei, nagyszülei fájdalmára, félelmeire, bizonytalanságaira” – mesélte saját példáját.
A szerzőben egyetemi évei alatt érlelődött meg a felismerés, hogy a transzgenerációs minták továbbörökítéséről nem elegendő csupán a tudomány zárt falai között beszélni, nem elég az akadémiai közegben tanítani, erről írni kell, úgy, hogy a szavak elérjék a hétköznapok emberét is. Mert nem az teszi tudománnyá a pszichológiát, ha olyan nyelven szólal meg, amit „fehér ember nem ért meg”, hanem éppen az, ha képes közérthetően, világosan és mégis mélységgel beszélni azokról a láthatatlan fonalakról, amelyek generációkon átívelve alakítják sorsunkat. A szerző ezért választotta az írást hídként, hogy a lélek tudománya ne csupán a tudósok privilégiuma legyen, hanem mindenkié, aki válaszokat keres a saját történetére.
Első könyve, az Egy nárcisztikus hálójában nem véletlenül viseli ezt a címet, hiszen a nárcisztikus kapcsolat valóban olyan, mint a láthatatlan, sűrű szövetű háló, amely lassan, de biztosan körbefonja az ember életét. Létünk hajnalán, az anyaméh melegében szimbiózisban kezdjük a létezést, ahol minden hiánytalan, minden szükséglet kielégül, minden pont úgy van, ahogy lennie kell. Ebben a burokban az élet még zavartalan, az egyensúly természetes. Azonban biológiai megközelítésből nézve a magzat brutális mennyiségű energiát von el, az anya pedig csupán ad, megállíthatatlanul. Ez a legelső tapasztalatunk a kapcsolódásról, hogy mi vagyunk a világ középpontja, s erről valahol mélyen, sejtjeink emlékezetében is tudunk. Aztán eljön az az időszak, amit a deviálás idejének nevezünk, amikor a gyermek – később a felnőtt – először tapasztalja meg, már nem minden körülötte forog. Elkezd hullámozni a belső mérleg, egyszer értékesnek érzi magát, máskor haszontalannak. E kettősség feszültsége, az érték és értéktelenség váltakozó dinamikája olyan intenzív érzelmeket szabadít fel, hogy az idegrendszer szinte képtelen elengedni ezt a történetet. A lélek ráfügg erre a játszmára – mert ismerős, mert mély, mert egyszer régen, a szimbiózis boldog biztonságában, minden más volt –, és csak szüntelenül keresi azt a teljességet, azt a biztonságot.
Második könyvének, az Örökölt sorsnak a születése szinte észrevétlenül folyt bele az első kötet megalkotásába – mintha a két mű ugyanannak a mély, belső útnak lenne két állomása. A könyveket ihlető terápiás ülések során egyre hangsúlyosabban került előtérbe a transzgenerációs minták jelentősége, nem csupán mellékszálként, hanem alapvető, irányadó motívumként jelent meg a sorsok egymásba íródása. „A családokon belüli titkok, ki nem mondott igazságok nagyon fontosak a terápiás ülésnél. Különösen igaz ez a magyar családokra – függetlenül attól, hogy hol élnek – mert egyszerűen nem adják ki az érzéseiket, nem beszélnek eleget róla. Évszázadokon keresztül, arra voltunk szocializálva, hogy elfojtsuk az érzéseinket, hogy ne beszéljünk az olyan fájdalmas történetekről, ami a közösség számára nehezen tolerálható, mert rögtön bekapcsolt bennük a szégyenérzés. Ezért nagyon sok családban azért nem mesélték el a történeteket, mert szégyelték őket” – fogalmazott a szerző.
Harmadik könyve, a Szabad akarat folytatása is az előző két kötetnek, egyfajta elmélyülés, ahol a figyelem a folyamatra irányul: hogyan is zajlik valójában az önismeret útja. A szerző hosszabban időzik egy-egy esettörténetnél, hogy feltárja, az önmagunkhoz vezető út nem rövid, nem egyenes és nem mentes az újra meg újra visszatérő felismerésektől. A könyv finom rétegenként bontja ki, mennyi mindent hozunk magunkkal a múltból, nem csupán történeteket, hanem érzéseket, mintákat, hiedelmeket, amelyek beivódtak viszonyulásainkba – hogyan nézünk a saját testünkre, mit gondolunk a pénzről, mit jelent számunkra birtokolni tárgyakat, s miért is vágyunk olykor görcsösen többre. Orvos-Tóth Noémi rámutat, hogy sokszor nem a tárgy az, amit igazán keresünk, hanem valami sokkal ősibb: a biztonság élménye. Az ember ősi öröksége a megkapaszkodás ösztöne, a vágy, hogy legyen valaki vagy valami, amibe belecsimpaszkodhatunk, mint az ősidők gyermeke az anyjába. Ha ez az ösztön kielégül – a megtartó közeg által –, akkor csillapodik a belső nyugtalanság. De ha nincs ilyen kapaszkodó, a hiány nem múlik, csak alakot vált: viselkedésformákban, kényszerekben, gondolati sémákban él tovább. A kielégítetlen szükségletek ott élnek mélyen, majd tárgyak, élmények, vásárlások felé hajszolnak bennünket, abban a reményben, hogy egyszer talán betöltik azt az űrt, amit valaha egy ölelő kéz hagyott maga után. „Pszichológiai értelemben a szabad akarat az az, amikor megdolgoztuk a traumáinkat, és nem a traumáik mentén szerveződik az életünk, és nem az automatizmusok, a fel nem ismert, elfojtott érzések azok, amik irányítják az életünket” – hívja fel a figyelmet.
Bár a Szabad akarat című könyv lapjain is számos önismereti kérdés körvonalazódik, Orvos-Tóth Noémi nem csupán írásaival járul hozzá a lélek mélyebb megértéséhez. Az önreflexióra épülő munkásságának másik fontos gyümölcse négy különböző tematikájú önismereti kártyacsomag. Ezek az eszközök finoman, de célzottan működnek, hiszen képesek beindítani olyan régóta halogatott vagy elkerült beszélgetéseket, amelyek a hétköznapokban gyakran elnémultak, sőt sokszor tabutémává is váltak. A kártyák kérdései és felvetései jégtörőként hatnak – akárcsak egy csoportterápiás ülés elején használt feloldó gyakorlatok –, és lehetőséget teremtenek arra, hogy a résztvevők a felszín alá merülve, mélyebb rétegekhez férjenek hozzá. A hétköznapi beszélgetésekből kiszoruló témák – gyerekkori élmények, elfeledett családtörténetek, felmenők sorsfordulói, öröklött értékek – révén új megvilágításokra derülhetnek fény. A kártyák nem csupán kérdeznek, hanem a híd szerepét is betöltik, hiszen összekötik a múltat a jelennel, a hallgatást a megszólalással, az egyént a közösséggel – és végső soron önmagával.
