EGYED EMESE
S akkor kérdések születnek a lélek láthatatlan és kiismerhetetlen világában.
A kiállítás mindig egyszeri, a tér is belejátszik az egész jelentésébe, a művész katalógusában pedig jelölheti szám vagy betűkombináció a művet… Ő azonban a megértést minden esetben rábízná a szemlélőre. (Az első „külső” szemlélő ezúttal Nemes Zsolt volt, verssorait az anyagból létrehozott művek inspirálták. Üzenetváltás apa és fiú között; bizony, nem csak nemzedékek: mindenkori világok között.)
De tegyünk próbát a szikár szembenézéssel – a kiállítás meghirdetett témáját komolyan véve: nézzük magunkat, emberi világunkat tükörben.
Az ókori világ szépítkezése fémtükröket jelentett: a legragyogóbb szépséget is némi homály tükrözte vissza. „Most tükör által homályosan látunk” emlegeti az emberi megismerés határait az Újszövetség két apostola is.
Földi tükör által is látni vágyunk azonban, látni gyarló, bár olykor-olykor reményt is keltő világunkat. Ezt a munkái árnyékába húzódó, a játékos igazmondók kiszolgáltatott fajtájából való művész és a tárlatot befogadó intézmény egyaránt vallja.
Az itt kiállított művek alkotója pedig talán ki sem mondja megismerő, anyagkérdező időtlen idejében az ilyesmiket: „mindenki ismeri, te nem; hasonlatosság; nem olyan…; megkutyáltam magam; mit várnak; megmintáztam; megalkottam magamban, …előtte; utána; mellette”… Ezeket nem mondja ki, de szereti az anyagot, így azt sem bánja, ha a felhő elveszti felhőségét, ha a jelentést maga a fém, a fa, szilikon, a fizikai vagy kémiai ráhatás, egy-egy utólag felismert anyagkapcsolat- vagy formaváltoztatás végül is módosítja.
„Van a szellemnek egy pontja, ahol az életet és a halált, a valót és a képzeletbelit, a múltat és a jövőt, a kimondhatót és a kimondhatatlant, a magasztost és az alantast már nem ellentétesnek észleljük” – olvasható A szürrealizmus II. kiáltványában (André Breton a szerzője). Ez a pont bizonyára a jelentésadásé. Nincs menekvés: nevet kell adnunk annak, amit hangulatváltozásként, gondolatfoszlányként, vagy inkább a gondolat kérdő formájaként átélünk. Nem az igen-nem válaszadást igénylő kérdésként, hanem olyanként, amely sejtés formájú és kiegészülhet a felelettel.
Mivel egészítik ki kérdő állapotunkat, életünket az itt napok óta fóliában várakozó, most a kedvünkért abból kibontott, egymással és a környezettel – így velünk is – valamilyen egyszeri kapcsolatba hozott, emberkéz és anyagi véletlen alkotta, a Teremtő műértő szeme láttára világra jött munkák?
Vonalak, formák, színek játékából itt az első kettő hangsúlyosabb. Honnan tanulta, merítette, leste el, vette, nyerte, fogadta el anyagismeretét, a kifejezés vakmerő huncutságait ez a kolozsvári ember? Valamit az Armătura nevű gyárban, valamit Benczédi Sándor mestertől, de Vetró Artúr és Gergely István mesterektől is, valamit az emberi világ, az anyagi és szellemi világ szerinte nem javíthatatlan összefüggéseiből, de leginkább ama istenáldotta tehetségből, és így a belső szabadság kényszerítő ereje által.
„Nem szavakban jelenik meg, amit én ki akarok fejezni”, olvasom a műtárgyak rejtjeleiből.
…Pillantsuk meg a művet, járjuk is lassan körbe, járjuk keresztül-kasul a felfedezés biztató útjait, engedjük el előítéleteink repedő kőszálait, legyünk jelentésrészei Nemes Csaba lélek- és társadalomismereti, életteli tárlatának.
(A kiállítás október végéig látogatható a Törökvágási Református Egyház Kányafő Galériájában.)
Borítókép: Nemes Csaba munkái – NAGY BÉLA FELVÉTELE
1 Elhangzott Nemes Csaba Tükörben című kiállítása (Törökvágási Református Egyház Kányafő Galériája) megnyitóján 2018. szeptember 23-án.
