Még vakációs filmélmény számomra az It Ends with Us – Velünk véget ér című 2024-es film. Kíváncsiságból utólag megveszem a filmforgatókönyv alapjául szolgáló regényt is, Colleen Hoover eredetileg 2016-os bestsellerét. Érdekel, hogyan beszél egy sikerszerző a bántalmazó kapcsolatokról, mire esik a fókusz, milyen nyelvet talál ki hozzá.
Ahogy becsukom a könyvet, arra gondolok, jobban tetszett a film. Pedig ritkán tapasztalom ezt filmes adaptációk kapcsán – általában a szereplők közti viszonyok, a lélekrezdülések, a cselekménybeli fordulatok részletezőbb, kifejtettebb jellege a könyv felé billenti a mérleg nyelvét számomra. Itt viszont talán mégis a több titokra és a látványszerűségre szavazok.
A filmes adaptáció körüli egyik vita arról szólt, hogy jó választás-e a könyv huszonhárom éves főhősnőjének eljátszására a forgatáskor harmincöt éves Blake Lively. Noha ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények, talán épp ez az egyik elem, ami a film javára szól. A film kilép a young adult sztorik világából, a filmbeli szereplők életkorát is harminc fölé helyezi, és noha glamour színekben és sok hollywoodi hatásfokozó elemmel, de mégis általánosabban, határozottabban, érettebben ragadja meg a bántalmazás problematikáját, mint a könyv.
Melyek a könyv és a film főbb állításai a téma kapcsán? Az egyik elem, hogy a mintázatok nagyon erősek a családokon belül, és akaratlanul is továbbörökítődhetnek generációról generációra. A cím azt a pillanatot emeli ki, amikor valaki nemet tud mondani a bántalmazás új ciklusára, és ki tud lépni a helyzetből. A másik elem, hogy az, aki benne van a helyzetben, nem mindig látja át teljes egészében a viszonyokat, lehetőségeket. Ilyenkor, látszik mondani a könyv és a film, kavarognak az érzelmek, szeretetből gyűlöletbe csapnak át, néha pedig megbocsátásepizódok ékelődnek a történéssorba. Épp ez az érzelmi vihar az, ami bonyolulttá teszi a dolgokat, és a határozott nem kimondását. A könyvben talán ennek a hezitálásnak a részletezése, a bántalmazóval való maradást racionalizáló érvek olykor megmosolyogtató elemei (az orvosi ruha például a regényhősnő számára ellenállhatatlanul szexi) terelik el a figyelmet a regény tétjeiről. A dilemmázás megjelenítésével persze önmagában nincs gond, hiszen éppen ez teszi lélektanilag hitelessé a dolgot: azok az érzések, amelyek a bántalmazóhoz fűződnek, bizonyára nem tudnak egyik pillanatról a másikra gyökeresen átfordulni pozitívból negatívba. Egy folyamatról van inkább szó, amely beszélgetéseken és időbeli távlatokon keresztül vezet el igazán megalapozott döntésekig.
Annak a vívódásnak a jelzését, amit a könyv érvek közti ötletszerű hányódásnak mutat, Blake Lively olykor kifürkészhetetlenségbe burkolózó arcjátékával oldja meg a filmben. Az ambivalenciát maga a test hordozza el a filmben, nem mindig van szükség szavakra hozzá.
Egy másik kérdés, amin elgondolkodtam a könyv becsukásakor, az volt, hogy miért hangsúlyozza a cselekmény annyira a legtöbb szereplő gazdag voltát. Amellett, hogy ez bestsellerek esetén ugyancsak szokványos megoldás, bizonyára arról szól ez a szerzői döntés, hogy a bántalmazás-témát minél absztraktabb módon ragadja meg. Lily Bloom, a főhősnő bántalmazó apja vidéki, hatalommal rendelkező polgármester. Ryle Kincaid, az érzelmi kontroll-problémákkal küzdő férj nagymenő idegsebész. Ryle sógora az Apple-nek eladott applikációkból gazdagodott meg, bármit megengedhet magának anyagi szempontból. Mindez valami olyasmit jelent tehát, hogy a bántalmazás a legkiváltságosabbak között is előfordul, és nyilvánvalóan nem társadalmi csoportokhoz, netán kultúrákhoz kapcsolódik.
Az absztrakciónak ez a szintje, illetve maga a műfaj természetesen ki is kapcsolja ezáltal a problémát a társadalmi összefüggések közül, egyéni, lélektani síkra terelve a kérdést. A mű végső soron azt a merészséget ünnepli, amikor egy fiatal felnőtt képessé válik saját életével kapcsolatban valódi döntéseket meghozni. Könyvének utószavában Colleen Hoover arról is ír, hogy miképpen épül a mű a saját szülei kapcsolatának analízisére. Mint írja, anyja végül ahhoz hasonló döntést hozott, amilyet a regénybeli Lily – kilépett a kapcsolatból, noha ez érzelmileg erősen megviselte, és anyagilag sem volt számára könnyű: „Amikor [anyám] elhagyta apámat, a nővérem még nem volt ötéves, én pedig nem töltöttem be a hármat. Két teljes évig babon és makarónin éltünk. Anyám egyetemi diploma nélkül, egyedül nevelte a két lányát, gyakorlatilag minden segítség nélkül.” Számomra ez a vallomás azért jelentéses, mert ennek nyomán a mű cselekményét és élethelyzeteit valóban elvonatkoztatásnak, a műfaji szabályrendszerekhez való idomulásnak érzékelhetjük, és nem valamiféle naiv megoldatlanság jelének. „Velünk véget ér” – mondja a regénybeli fiatal anya, Lily a lányának, Emersonnak az epilógus előtti mondatban. Fontos kijelentés és szándéknyilatkozat – azt ugyan nem járja körül maga a mű, hogy mik a feltételei annak, hogy ilyen mondatok kimondásáig eljuthasson valaki, de a saját családi háttérrel együtt mindenképp van súlya a kijelentésnek. Érhessen véget, aminek vége van.
