Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke tegnap azzal magyarázta a büntetőeljárási-törvénykönyv esetében a szövetség politikusainak a tartózkodását, hogy ezzel az új szövegváltozattal több mint tíz évet fordultunk vissza a múltba. A szövetségi elnök szerint ugyanis a hírszerzéseknek nincs mit keresniük az igazságszolgáltatásban, hiszen ha ők is részt vesznek benne, akkor nem beszélhetünk független igazságszolgáltatásról.
A hivatali visszaélés is sajnos olyan gumicsont, amely évtizedek óta lenyelhetetlen a törvényhozók számára. Vicces volt végignézni azt a balettot, amit a 70 százalékos többséggel rendelkező kormánykoalíció vezetői lejtettek az elmúlt napokban az érték meghatározása miatt. Először 250 ezer lejben, majd 9 ezer lejben állapodtak meg. Aztán valaki a 6 ezer lejt is bedobta, míg tegnap határérték nélkül fogadták el a jogszabályt. Persze, így sem biztos semmi, hiszen az ellenzéki média máris azon siránkozik, hogy a határérték-nélküliség miatt csak idő kérdése, mikor meszeli el ismét a jogszabályt az alkotmánybíróság. Tiszta komédia.
A hivatali visszaélés esetében megállapított 250 ezer lejes határérték eredetileg a Florin Iordache volt igazságügyi miniszter idején megszövegezett hírhedt 13-as sürgősségi kormányrendeletben szerepelt, amely kiváltotta a korrupcióellenes tüntetéseket. A hírszerzés bevonása az igazságszolgáltatásba már 2004 után elkezdődött. Azóta sem tud mit kezdeni az igazságszolgáltatás és a politikum ezzel a helyzettel. A hivatali visszaélés és az igazságszolgáltatás függetlenségének kérdése fetisizálódott, és miközben elvi kérdéseken és összeghatárokon vitatkoznak a politikusok, addig a demokratikus állam szépen leépült, egyre áttekinthetetlenebb a közügyek intézése itthon és a világban egyaránt. Egyre kevésbé átláthatóbb, hogy a politikusokat milyen impulzusok hatására cselekednek egyféle vagy másféleképpen.
A szemük előtt piramisjátékok működhetnek – lásd a kötelező gépjárműfelelősség-biztosítási piacot -, a sorozatos csődöket elintézik azzal, hogy éretlen még a hazai piac. Nehéz elhinni, hogy négyszer sem képesek a hatóságok megelőzni jelentős piaci szereplők csődjét. Azt is nehéz elhinni, hogy nincs tudomásuk a rendellenességekről. Ha pedig van, akkor teljes tehetetlenségről tesznek bizonyságot, és ilyenkor felmerül: hol vannak azok a hatalmi központok, ahol valójában eldőlnek az igazán fontos kérdések, hol határozzák el azt, hogy mi az, amit az állam elnéz, illetve ki az, akinek elnéznek kihágásokat, törvénytelenségeket, sikkasztásokat, csődöket, és még sorolhatnám. A hazai igazságszolgáltatás is pont ennyire átláthatatlan, ahol két bíró homlokegyenest ellentétesen ítélheti meg ugyanazt az ügyet ugyanazokkal a bizonyítékokkal. A kisebbségi kérdésekben született bírósági ítéletek is azt a benyomást erősítik, hogy az igazságszolgáltatás felhasználható állampolitikai célokra, „az igazság” éppen úgy is osztogatható, ahogy az államrezonnak megfelel. S akkor mennyire van valós alapja független igazságszolgáltatásról beszélni?
Ezekben a vitákban maximálisan kiélik magukat a szereplők, a közvélemény számára pillanatok alatt tálcán kínálják a szórakoztató cirkuszt, csakhogy közben az állam széthull, a választók elvesztik a bizalmukat. Ma már nincs pártállam, hanem van az állam és vannak a pártok, amelyek sokszor nem tudják, hogy az állam valójában mit tesz. Vagy nem akarják tudni, és jobbnak látják feladni saját elképzeléseiket, csak nehogy magukra haragítsák az államot, és így megőrizhessék politikai funkciójukat. Ez utóbbiak súlya sokat veszített az elmúlt évtizedekben. Persze erről nem vitatkozik senki, hiszen ez olyan kényelmetlen téma az államrezonnak, amit nem tűzhet senki napirendre. A pártok és az állam küzdelmében az állami kontroll egyre inkább feloldódik és erőtlen. Ezzel magyarázható az a jelenség is, hogy nagyon kevés elhivatott, jól felkészült szakember dolgozik az államapparátusban. Az a kevés is, aki ott van, vagy nem elég befolyásos ahhoz, hogy érvényt szerezzen a szakmaiságnak, vagy megfojtja a bürokrácia és a rendszer merevsége.
Napról-napra rosszabb minőségű köz- és magánberuházások valósulnak meg, vagy olyanok, amelyekre valójában nincs szükség. Ömlik a pénz Brüsszelből, de az előzmények alapján nehéz elképzelni, hogy hazánk 2026-ig képes lesz maradéktalanul felhasználni a helyreállítási alapokat. Az is nagy kérdés, hogy a nagy sietségben valóban fontos és igazán hasznos beruházások valósulnak meg, vagy megint többnyire a feladat kipipálásának kényszere fog meghatározni mindent. Hogy ne így legyen ez, több elhivatott, a közérdeket valóban fontosnak tartó, jól képzett közalkalmazottra és döntéshozóra lenne szükség. Így talán a korrupció is csökkenne, illetve maga az állam is kevésbé lenne korrupt. Az elhivatottság, a szakmaiság és a közérdek iránti elkötelezettség hiányát nehéz büntetőjogi kategóriába zárni vagy meghatározni. Viccnek is rossz lenne, ha valaki ezen kezdene gondolkozni. És mégis ezeknek a hiánya az, ami a legkártékonyabban bomlasztja az államot, a belé vetett bizalmat...
