ERCSEY-RAVASZ FERENC
Nemrég az Egyesült Államokban nyilvánosságra hozták az úgynevezett ufóaktákat, azaz olyan dokumentumokat, amelyek megmagyarázhatatlan légköri és űrbeli jelenségekről, azonosítatlan repülő tárgyakról, azok megfigyeléséről szólnak. Természetesen ez olyan téma, amiről nagyon sok embernek erős véleménye van, és ezzel nincs is semmi gond, kivéve azokat az eseteket, amikor biztosra akarnak valamit állítani az ilyenfajta jelenségekről.
Hasonló témát is érintő tudományos ülésszak zajlott le 1950-ben a nagy Nobel-díjas fizikus, Enrico Fermi részvételével. Az előadások szünetében, az ebédlőben Fermi egyszer csak felkapta a fejét, s megkérdezte: hol van mindenki? A körülötte levők azon derültek, hogy bár a beszélgetés témája már rég nem ez volt, mégis mindenki azonnal értette, mire vonatkozik a kérdés. Tudva, hogy az univerzum – a megfigyelhető univerzum – mérete akkora, hogy meghaladja emberi elképzeléseinket és fogalmainkat, ráadásul a potenciálisan életnek kedvező zónában keringő bolygók száma is óriási (legalább háromszázmillió, de inkább annál jóval több), a világegyetem kora pedig csaknem tizennégymilliárd év, statisztikailag sokkal valószínűbb az, hogy az élet máshol is kialakult, mint az, hogy nem. És mégis, nincs jel, nincs üzenet. Ezt nevezik azóta is Fermi paradoxonnak.
Magyarázat számos fajta létezik, csak néhányat említenék: elképzelhető, hogy az idegenek nem kommunikálnak, nem áll szándékukban jelenlétükről jelt adni. Az is lehetséges, hogy olyan módokon üzennek, amelyek számunkra teljesen ismeretlenek. Élhetnek olyannyira távol tőlünk, hogy az általuk esetleg elküldött jeleknek még nem volt ideje megérkezni hozzánk. Avagy, ami igencsak reális: lehet, hogy nem sokkal azután, hogy képesek lettek rádióüzenetek küldésére, kifejlesztették azt a képességüket is, hogy a teljes fajukat elpusztítsák – amint az nálunk is lezajlott –, és velünk ellentétben ők nem úszták meg (még mi sem vagyunk biztonságban, volt a Hirosima óta eltelt nyolcvan évben néhány forró perc, amikor nem sokon múlt). De tegyük fel, hogy sikeresen közvetítettek. Mekkora az esélye annak, hogy pont jókor sugározzanak jeleket ahhoz, hogy mi azt vételezzük is, hiszen mi mindössze százharmincegy éve foglalkozunk rádiótechnológiával.
És ugyanez a kérdés vonatkozik ránk, hiszen ez idő alatt az univerzumnak csupán morzsányi szegletébe, annak méreteihez képest elhanyagolható százharmincegy fényévnyire tudtunk jeleket sugározni, az ezen a távolságon kívül élő esetleges idegeneknek fogalmuk sem lehet rólunk. A téli égbolt egyik legfelismerhetőbb csillagképe az Orion, a vadász. Jobb vállát a Betelgeuse csillag alkotja, hatalmas vörös óriás, amely egy ideje furán viselkedik, valószínű, hogy hamarosan – nagyjából a következő tízezer éven belül bármelyik percben – felrobban, szupernóvává változik, és néhány napig olyan fényes lesz, hogy nappal, napsütésben is látszani fog. Még érdekesebb az, hogy simán lehetséges, hogy már rég felrobbant, csak még nem tudunk róla, mert nagyjából hatszáznegyven fényévnyire van tőlünk, tehát ennyi idő kell ahhoz, hogy a fénye eljusson hozzánk. Nem azt látjuk felnézve az égre, hogy milyen a Betelgeuse most, hanem milyen volt hatszáznegyven évvel ezelőtt, a kora reneszánsz idején. Tehát ahhoz, hogy egy esetlegesen ott élő civilizált faj most jelet kapjon tőlünk, a százéves háború korában kellett volna azt elküldeni, és a választ tőlük a huszonhetedik század dereka táján kapnánk majd meg – ha még itt leszünk. Ehhez képest a levélsakk is villámgyors műfaj.
Nem beszélve arról, hogy az élet nagyon sok mindent jelenthet, nem feltétlenül civilizációt, technológiai szintre fejlődött fajt. A mi bolygónkon az élet négymilliárd éve van jelen, ha a legkezdetlegesebb formákat is beleszámítjuk, ehhez képest a Homo sapiens mindössze háromszázezer éves, az iparosodás kezdetei két és fél évszázaddal ezelőttre tehetők, a rádiótechnológiát meg ennek is csak a felétől számítjuk, amikor Marconi először sugárzott morzejeleket. Tehát nyugodtan elképzelhető, hogy valamelyik idegen bolygón immár évmilliók óta van fejlett, változatos, akár civilizált élet is, csak éppen még nem tartanak ott, hogy jelt adjanak magukról. Mert mondjuk, épp a mi középkorunknak megfelelő stádiumban vannak. Mint ahogyan az is elképzelhető, hogy a miénknél sokkal, de sokkal fejlettebb, más bolygókra, naprendszerekbe eljutni képes élet is van valahol, amely akár hozzánk is ellátogat(hat).
Csakhogy mindenféle akta, megfigyelés és leleplezés dacára, amíg nem kerül egyértelmű, ellenőrizhető bizonyíték, addig semmi biztosat nem tudhatunk. Ha van valami, amit kifogásolok az iskolai tudományoktatásban, az az, hogy rengeteg hangsúlyt fektetnek a tudomány eredményeire, adataira, törvényszerűségeire, de igen keveset annak működésére. Ennek tulajdonítható részben a tudománnyal szembeni bizalmatlanság is. „Én már nem hiszek semmit, mert tavaly az ellenkezőjét állították.” Az irónia ebben az, hogy pontosan azért kellene bíznunk a tudományban, mert nem dogma, nem vési kőbe az állításait, és új adatok, pontosabb mérések birtokában minden további nélkül kész felülírni saját korábbi álláspontját. Ha a tavalyi adatok alapján állított valamit, majd az azóta eltelt időben olyan információkhoz jutott, amelyek arra mutatnak, hogy az ellenkezője igaz, akkor most az ellenkezőjét fogja állítani. Ezenfelül pedig kemény kritériumai vannak arra nézve, hogy mit fogad el eredményként, mit kezel elméletként, felvetésként, sejtésként stb.
Ha ebből a szemszögből nézzük az ufókérdést, akkor a tudomány egyrészt elismeri a jelenségeket, másrészt próbál fényt deríteni a maga eszközeivel azok természetére, megkísérli megmagyarázni azokat, de egy dolgot biztosan nem tesz, mert nem tehet: nem alkot hebehurgya és alátámasztás nélküli elméleteket, nem állíthatja azt, hogy ezeket a jelenségeket földönkívüliek okozzák, amikor azoknak még a létét sincs oka állítani.
Így vallások és mitológiák működnek. Az ónorvég ember látta a holdat csökkenni, s elképzelte, hogy van ott egy farkas, amely időnként felfalja azt. Neve is volt: Háti Hródvitnisszon. A középkori ember a villámot, a pestist, és sok minden mást Isten művének tartotta. Ezt a leegyszerűsítő magyarázatfajtát nevezzük a rések istenének: minden, amire nem tudunk magyarázatot adni, valamilyen istenség műve, ővele tömjük be a tudásunkban tátongó réseket. Aztán ahogyan ismereteink bővülésével a jelenségek egyszerűbb, természetesebb magyarázatot kapnak, az isteneknek ez a csodatevő munkaköre egyre szűkül.
És akkor mit lehet állítani az ufójelenségekről, a földönkívüli élet, civilizációk létéről, a minket látogató idegenekről?
Tudományos becsületességgel és alátámaszthatatlan spekulációkat mellőzve, egyetlen jó válasz létezik: (még) nem tudjuk.
A REJTÉLYES KISBÁCSI HÓJA-ERDŐRŐL SZENKOVICS JÁNOS ÍRT CIKKET, AMELYET ITT OLVASHATNAK.
