Közben azt látjuk és érezzük lépten-nyomon, hogy a társadalom nem bízik a politikusokban, az állami intézményekben, az igazságszolgáltatás sem bízik a politikumban, a hírszerzés nyaklóra hallgatja le az állampolgárokat, bűnösőket és ártatlanokat egyaránt, a politikum sem bízik a hírszerzésben és hatékonyabb ellenőrzést szeretne gyakorolni fölötte. Ez az általános bizalmatlanság a mikrotársadalom szintjére is leszivárgott: a tanárok nem bíznak a diákokban, a diákok és a szülők a tanárokban, vizsgán kamerával követik nyomon a nebulókat, a szülők nem bíznak a hazai egyetemekben és iskolákban, az emberek nem bíznak az orvosokban stb. Szinte minden biztos pont megszűnt ebben a nagy bizalmatlanságban. A társadalom szétzilálódásának egyik fontos következménye volt a tömeges elvándorlás, amelyet mai napig sem sikerült visszaszorítani, így a jelenség gyilkos, alamuszi belső vérzésként tovább gyengíti a társadalom kohézióját, valamint felépülési és megerősödési esélyeit.
Miközben sokan szenvedélyesen beleélik magukat a korrupcióról, az RMDSZ kormánytámogató álláspontjáról, a ki a jobb a kormány vagy az ellenzék kettősségről szóló vitákba, nem vesszük észre, hogy az igazán lényeges dolgokban alig történik előrelépés. Függetlenül attól, hogy ki volt kormányon, Románia ugyanúgy képtelen felgyorsítani a közberuházásokat. Mindenki tehetetlenül tárja szét a kezét, ha egy autópálya megépítéséről van szó, de még akkor is, ha ennél sokkal egyszerűbb közberuházás elvégzésének halogatását kell kimagyarázni. Magyarázatok persze mindig kerülnek, de a valóság az, hogy évekig építünk egy pár méteres hidat, évekig vacakolunk egy pár kilométeres vasútfelújításon, s mindezért drága árat fizetünk, hiszen ezek mind késleltetik azt a gazdasági felemelkedést, amiben mind az itthon maradt állampolgárok, mind a külföldön élő elvándorolt vendégmunkások érdekeltek.
Függetlenül attól, hogy ki volt kormányon, a magyarkártyát minden párt megpróbálta kijátszani, amikor ellenzékben volt. Erről is sokan hajlamosak megfeledkezni, pedig ezen a téren sem történt igazán változás. A PNL ellenzékban ugyanazokat a kliséket szajkózza, mint a PSD, amikor megbuktatta az Ungureanu-kormányt. Jó választása nem igen volt az RMDSZ-nek, amely próbál távolságot tartani a PSD-től, de lényegében kénytelen vele mennie, hiszen ebben a nagy bizalmatlanságban és bizonytalanságban egyetlen dolog biztos, hogy a szociáldemokraták képesek kormányozni. A másik oldal egyelőre nem tud felmutatni kormánytöbbséget.
A korrupcióról folytatott vitában is nehéz egyik vagy másik oldal mellett teljes magabiztossággal kiállni, hiszen az ellenzékről is nehéz elhinni, hogy nem lenne korrupt. Dragnea referendumos és fiktív alkalmazásos ügyeihez hasonló eseteket tucatjával találhatna a DNA, ha valóban nem lenne elfogult és részrehajlás mentesen, százszázalékosan törvényes eljárásokkal próbálná feltárni a korrupciót. Ha így cselekedne, akkor sokkal nyugodtabb szívvel tenné le a garast a romániai magyar ember egyik vagy másik fél mellett. De akkor, amikor a kettős mércét, az erőből való kormányzást évtizedek óta alkalmazzák a politikában, nehéz bárki mellett is elköteleződni. Mai napig nem értem, hogy Monica Macovei és Dacian Ciolos miért módosíthatja sürgősségi kormányrendelettel a büntetőtörvénykönyvet vagy a Boc-kormány miért fogadhatja el ugyanezt felelősségvállalással, de a PSD-nek nem szabad módosítania rendes parlamenti eljárással. Az eredendő bűnt már régóta elkövették a pártok, midenki áthágta az alapvető közmegegyezéseket és szabályokat, innen kezdve pedig mindent lehet, mindent szabad.
Alkotmánybírósági ítélet betartása sem tűnik már fontosnak. Persze, ha autonómiáról lenne szó, akkor az elnök előszeretettel dörgölné a magyarok orra alá, hogy az alaptörvény tiszteletben tartása szent dolog. Ha viszont már Kövesi leváltásáról van szó, akkor ugyanaz az alkotmány fabatkát sem ér. Ez a politikai kultúrát, demokráciát rombóló kettősség, erkölcsi és jogi relativizálás olyan magas fokra emeli a bizalmatlanaágot a társadalomban, amit félő, hogy csak egy autokrata vezér lesz képes visszaállítani. Ennek előjeleként lehet értelmezni azt a megdöbbentő valóságot, amikor tanult fiatalok a parlament, az alkotmánybíróság megszüntetése mellett érvelnek és értetlenül állnak, hogy miért probláma, ha egy országban milliókat hallgatnak le törvénytelenül. A történelem állítólag nem szokta ismételni önmagát. Hajszálpontosan egészen biztosan nem, de vajon alapvető klisék, emberi hatalomgyakorlási technikák, gondolatrendszerek szintjén sem?
