A korrupció társadalmi betegség és ezt azért hangsúlyozom, mert semmilyen gondot nem lehet megoldani mindaddig, amíg létezését nem tudatosítjuk. Csak a baj felfogása, megértése után lehet szándékunk arra, hogy orvosoljuk azt.
Korruptak vagyunk mindahányan. Egyénenként, közösségként, társadalomként. Elképzelhető, hogy vannak kivételek, de azok annyira ritkák, hogy az általánosítást jogosnak érzem.
Korruptak vagyunk, amikor a kórházban már első nap az orvos zsebébe dugjuk a borítékot. Ha utána adnánk, az hálapénz lenne s egy egészen másféle erkölcsi hurok, de előtte adva kenőpénz, korrupció. Részünkről, részéről.
Korruptak vagyunk, amikor ugyanott a nővérke kezébe nyomjuk a bankót, azt remélve, hogy gyakrabban cseréli majd a lepedőt. Pénz jut a kapus bácsinak s a liftes néninek is, hogy a látogatási órarendet megkerülve bejuthassunk beutalt rokonunkhoz. Ez is korrupció.
Korrupció, amikor a szülő bemegy az iskolába s egy fél kiló kávét nyom a tanár kezébe, hogy a gyerekének tízese legyen (ráadásul ez sok szempontből egetverő butaság, az ilyen szülő sokat árt saját gyerekének, nem utolsósorban azzal is, hogy megtanítja neki a tisztességes érvényesülés megkerülésének ezt a módját). Korrupció az is, amikor a tanár a gyereknek szándékosan kisebb osztályzatot ad, majd azt sugallja a szülőnek: magánórákkal behozható a lemaradás.
Korrupció az is, amikor a hivatalban borítékkal intézzük el azt, hogy iratcsomónk másokét megelőzve járják végig a korrupció abszolut táptalaját, a bürokrácia útveszőjét.
Sorolhatnám tovább, de szerintem mindenki tudja, miről szólok s mindenki képes arra, hogy eddigi életén végignézve azonosítson ilyen pillanatokat, s azt is belássa: nem egyszer ő maga is beállt a táncba. Így működik ez a társadalom és ennek persze okai vannak. Elsősorban a bizánci-török hatást említeném, hiszen az oszmán birodalom magától értetődő módon így működött. A „csubuk” szó török.
Az aranykorszak sem javított a helyzeten, sőt, nekem több rokonom, ismerősöm dicsekedett azzal (nosztalgiájának igazolására), hogy „akkoriban mindig tele volt a hűtő”. Mert voltak „kapcsolatok”. Kialakultak a műszavak: pila, protekció és társaik.
Sajnos ma már magától értetődőnek vesszük ezt a fajta társadalmi berendezkedést, miközben szidjuk a politikusokat. Pedig lényegileg a különbség köztük s köztünk nem minőségi, csupán mennyiségi. Kis korrupció, illetve nagy korrupció. Aki a kis húsos tálkából tud csak csipegetni, az kicsit lesz korrupt, aki a nagyobbik fazékhoz is hozzáfér, az nagyon korrupt lesz. És rásimul minderre sajátos etikai ferdülésünk, a sikeresen korruptkodókat ügyeseknek, boldogulónak, jég hátán is megélőknek nevezzük és sokszor tartjuk őket követendő példának. Ezzel szemben az, aki nem hajlandó beállni a táncba s inkább megfizeti a becsületesség árát az ügyetlen, élhetetlen, balek. Van, aki némiképp szégyenlősen korruptkodik, de sokunkat csak akkor zavar igazán a jelenség, ha mi magunk látjuk kárát – ezért szidjuk előszeretettel a korrupt politikust, miközben az etika sima mércéjén mi sem vagyunk jobbak, csak a lehetőségeink csekélyebbek.
Én ebben látom a korrupció elleni harc legnagyobb akadályát, hogy miközben egyéni bűncselekmények ellen harcolunk, igazából egy társadalmi gondolkodásmód a baj valódi oka és soha nem önmagunkkal akarjuk kezdeni az orvoslását.
És most szinte hallom az ellenvetést: ha mindenki csinálja, hogyan lehetek én kivétel, hiszen egyrészt akkor én alulmaradok a napi balhékban, másrészt, ha nem fizetem le én, úgyis megteszi valaki más? Ezt hívják mágikus gondolkodásnak. Mindenki így áll hozzá, mindenki azt várja, hogy mások oldják meg a problémát, vagy legalább kezdjék el mások megoldani. Azt hiszem minden társadalmi felelősség lebontható egyéni felelősségre: nekem, önöknek, mindnyájunknak tennivalónk van. Ahogyan most már találni olyanokat, akik a környezetvédelem terén erről a mágikus gondolkodásról lemondtak és próbálnak nem szemetelni, pazarolni, szennyezni, hanem egyénként környezettudatosabban élni, nem jönnek azzal a kifogással, hogy „ha mások nem csinálják, az én hozzáállásom úgyse változtat semmit”, úgy azt hiszem ebben a kérdésben is lehetne. A korrupció mindig legalább kétszereplős játszma: valaki adja, valaki más pedig kéri, vagy legalábbis elfogadja. Ha az egyik oldalt megszüntetjük, a másik sem létezhet.
Amíg ezt nem látjuk be, addig a régi bölcsesség érvényesül csupán olyan politikusaink vannak, amilyeneket megérdemlünk.
