Most azonban több vonatkozásban is adózhatok a műfajnak.
Valószínűleg az olvasók jelentékeny része is értesült a bajorországi Würzburgban lezajlott merényletről, amelynek három halálos áldozata és kilenc sebesültje volt. Arról viszont már bizonnyal kevesebben hallottak, hogy a vérengzésnek végül is egy iráni állampolgárságú taxisofőr vetett véget, akinek bátorsága másokba is erőt öntött, s miután a merénylő látta, hogy a közben megjelent vendéglősök is rátámadhatnak, kereket oldott.
Arról sem mindenütt esett szó, hogy Chia Robiei, mert így hívták a fiatalembert, akinek volt bátorsága puszta kézzel szembeszállni a késes merénylővel, voltaképpen kurd nemzetiségű. (Hiába, mi, kisebbségiek manapság nem igazán vagyunk divatban.) Markus Söder bajor miniszterelnök sem említette a fiatalember nemzetiségét, amikor azt javasolta az illetékes szervezeteknek, hogy Robieit Bajorország Bátorsági Érdemrendjével tüntessék ki. Az ajánlatot a fiatalember érdemtelennek minősítette, hiszen ő végül is nem tett semmit, csupán megpróbált segíteni, s ezzel legfeljebb időt adott másoknak, hogy esetleg közbelépjenek.
Az esetről egy másik is eszembe jut, amelyről Cseke Péter Hazatérő szavak nyomában című, a Polis kiadónál most megjelent könyvéből értesültem. A marosvásárhelyi pogrom napjaiban Káli Király István, a neves könyvkiadó is az RMDSZ székházban rekedt. Nyolcvanad magával. Köztük Sütő Andrással is. Mindannyian kénytelenek voltak szembenézni a halállal, hiszen miután a hírhedt Judea ezredes cserbenhagyta őket, a fejszékkel, bányászcsákjákkal és alkohollal felfegyverzett (a gyűlölet puszta eszközeivé alacsonyított) hodáki csőcselékkel szemben semmiféle esélyük nem lehetett. Csak kifele lehetett volna menekülni, de egy rendőraltiszt (még egy „ember az embertelenségben”) figyelmeztette Káli Királyt, hogy ne próbálkozzon, mert „azok” ott megölik. Maradt. Négy óra elteltével a tömeg egy része a rádió felé indult, s a némileg lazább helyzetben – amint Káli Király elmeséli – „néhány józanul gondolkodó román fiatalembernek” sikerült kicsempészni néhányukat. „Engem is egy ismeretlen román fiatalember csempészett ki, miután letörültem arcomról az árulkodó nyomokat; a cselt is ő találta ki: az előcsarnokba érve cigarettával kellett megkínálnom, mintha régi barátok volnánk; még a kellékeket is ő szolgáltatta, lévén hogy magam nem vagyok dohányos.”
A szóban forgó fiatalember (sőt fiatalemberek) máig menően névtelenségben maradtak. Nem lett volna tanácsos felfedni magát és a tényt sem, hiszen az „áruló” gyakorta csúnyábban járhat az „ellenségnél” is. És suttyomban még mindig üzemelt nálunk egy olyan állami intézmény is, mely előbb-utóbb kideríthette, kik is voltak az illetők. A szóban forgó intézmény – ezt csak mellesleg jegyzem meg – némileg „europaizált” változatban ma is szorgalmasan teszi a dolgát. (Lásd börtönben ülő „terroristáinkat”!) De hát nekik is meg kell élniük valamiből…
Az ismeretlen hősöknek szobrokat szoktunk állítani. Márpedig a szóban forgó fiatalemberek akkor és ott valóban hősök voltak. Az (Európai Unióban oly gyakran és oly agresszív pátosszal emlegetett) emberiesség hőseinek tettei ugyanis (még ha azoknak a napoknak a gátlástalanul nacionalista propagandája vitte volna is őket a székházhoz) korántsem voltak kockázat nélküliek. Ha egy olyan marosvásárhelyi román, akinek nacionalista érzelmeit a látottak sem ingatják meg, ráismer Káli Királyra, a névtelen hős (és talán társai is) Sütőék sorsára jutnak. Ha nem végzik náluk is siralmasabban.
Ott persze még ma sem tartunk, hogy az emberiesség eme hőssé magasztosult ismeretlen katonáinak, hiszen már a székháznál a szó fegyveres értelmében vett vérontás készült, Marosvásárhely főterén románok és magyarok közösen szobrot állítsanak. Egy, A névtelen román „katona” táblácskával a talpazaton.
Annak azonban semmi akadálya, hogy legalább nekünk, magyaroknak, ha – amúgy általánosságban – a „románokra” gondolunk, ama virtuális szobor mégiscsak felmerüljön a képzeletünkben.
Hátha egyszer, ha még leszünk (de, ha a hozzájuk hasonlókon is múlhat, talán mégiscsak lehetünk), az a bizonyos szobor is elkészülhet.
Ismétlem: egyszer…Majd. Talán.
Képünk illusztráció. Forrás: azopan.photoarchive@gmail.com
