Kolozsváron, Brassóban és más városokban is voltak tüntetések vagy napirendre került a magyar osztályok és tanintézmények visszaállításának ügye. Egyes helyeken ez sokkal könnyebben ment, mint például Marosvásárhelyen. Kolozsváron például egy csapásra sikerült visszaállítani három magyar tannyelvű iskolát Octavian Buracu akkori polgármesternek köszönhetően.
Harminc év után is példaértékű az akkori megmozdulás és szolidaritás, hiszen azt mutatta, hogy az emberek hittek valamiben, meg voltak győződve, hogy a romániai magyarság megmaradásának a záloga az anyanyelvű oktatás, e nélkül csak idő kérdése, hogy mikor számolódik fel a közösség. Ma elmondható, hogy az akkori kiállás nem volt hiábavaló még akkor sem, ha nem sikerült minden célt elérni. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen továbbra sincs rendezve megnyugtatóan a magyar tagozat helyzete, amely jogilag még mindig nem létezik. Van részleges magyar nyelvű oktatás, de az oktatói utánpótlás még mindig bizonytalan, ami kérdésessé teszi egyelőre az ottani magyar nyelvű képzés jövőjét. Hogy további harminc év múlva hol fog tartani ez az ügy, azt most nehéz megmondani.
A gimnáziumi és középiskolai oktatásban szerencsére az anyanyelvű oktatásnak és képzésnek ma már megannyi lehetősége létezik. Aki akar, találhat magának magyar tannyelvű iskolát, bár kétségtelen, hogy a szakoktatás területén és egyes településeken más szakok esetében, például művészeti képzésben nagy hiányosságok vannak, ami komoly dilemma elé állítják azokat a szülőket, akik gyereküknek már zsenge kortól valamilyen sajátos szakképzést szeretnének biztosítani anyanyelven.
A hiányosságok ellenére mára kialakult egy kiterjedt anyanyelvű oktatási hálózat, ami az elmúlt harminc év romániai magyar érdekérvényesítésének egyik nagy sikertörténete. A következő harminc évnek arról kell szólnia, hogy mit kezdünk ezzel az anyanyelvű oktatási hálózattal, hogyan erősítjük meg, hogyan tesszük versenyképessé, hogy lehetőleg minden magyar gyermek bekerüljön ebbe a hálózatba, helyenként pedig akár román anyanyelvű gyerekek is, akik fontosnak tartják, hogy az állam nyelve mellett egy másik regionális jelentőségű nyelvet és kultúrát elsajátítsanak. Látjuk azt is, hogy ma már az anyanyelvű képzés, mint hívó szó önmagában egyre kevésbé elég, a szülők már a minőségre is nagy hangsúlyt fektetnek, ezért minőségi pedagógusképzés nélkül nem lehet fenntartani minőségi anyanyelvű képzést sem.
A magyar oktatás jövője tehát nagymértékben függ attól, hogy a pedagógusok mennyire képesek minőségi nevelést és képzést biztosítani. Az infrastruktúra területén könnyebb a helyzet, hiszen mára már sok iskolát felújítottak, a magyar állami támogatásoknak köszönhetően az óvodai hálózat is megerősödött. Mondhatni ma már a magyar oktatás hardvere biztosítva van, hiszen egyre több jó állapotban levő iskolánk van, a szoftver, vagyis minőségi pedagógustársadalom biztosítása már nem olyan könnyű. Ez összetettebb kérdés, hiszen sok évtized mulasztását kell pótolni és helyreállítani, emellett a pedagógusok megbecsülése még mindig nem megfelelő annak ellenére, hogy történtek kedvező változások, és időközben nőttek a tanári bérek.
A romániai magyar kisebbségi oktatási hálózat fenntartása továbbra is a mi feladatunk, a szülőké, a tanároké, a politikusoké, ne várjuk, hogy helyettünk bármilyen munkát elvégezzen a román állam, mert az elmúlt harminc évben sem magától bővült iskolahálózatunk, hanem a közösségi kiállásnak, magyarságunk felvállalásának köszönhetően születtek eredmények.
