Bemutatták a Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2026–2027 című kiadványt
A közel százfős érdeklődő közönséget és a kötet megjelent szerzőit Demeter Zsuzsa irodalomtörténész, szerkesztő, a beszélgetés moderátora üdvözölte. Az írások kapcsán arra a paradox helyzetre is felhívta a figyelmet, hogy miközben „minél inkább visszamentünk az időben, annál több forrás volt”, felmerül a kérdés: „miért van az, hogy ahogy közeledünk az időben, annál kevesebb forrásunk van”, utalva a különböző intézmények töredékesen fennmaradt irattáraira.
A könyvbemutató bizonyos momentumai szokatlanul humorosra sikerültek, ami nem meglepő, hiszen a kalendárium irodalmi részének középpontjában ezúttal Bajor Andor áll (az író 35 éve hunyt el, jövőre lesz születésének centenáriuma). Ennek jegyében Bajor-szövekből és személyes Bajor-paródiákból olvastak fel rövid részleteket Botházi Mária, Mărcuţiu-Rácz Dóra, László Noémi és Márton Evelin írók, nevetésre késztetve a jelenlevőket.
A humoros keretbe foglalt könyvbemutatón először két, Kolozsvárra érkezett személyiségről szóló tanulmányból tudhattunk meg érdekességeket. Lukács József Lauffer Józsefről (Joseph Lauffer), a kolozsvári orvos- és sebészképzés megalapítójáról értekezett. Az osztrák orvos 1775-ben érkezett a kincses városba, ahol a bécsi kormányzat orvosi iskolát kívánt létrehozni, amelynek ő lett az első tanára. A felülről jövő modernizációs törekvés rövidesen elsikkadt a korabeli erdélyi valóságban, az orvos- és sebészképzés azonban a 18–19. század fordulóján újraindult. A szerző szerint orvosdinasztiáról beszélhetünk, hiszen Lauffer Józsefen kívül azonos nevű fia és unokája, Ignác is orvosként tevékenykedett Kolozsváron.
Szintén egy Kolozsvárra érkezett intézményalapító, Koch Antal geológus áll Wanek Ferenc geológus, nyugalmazott egyetemi oktató tanulmányának középpontjában. Koch az 1872-ben alapított kolozsvári egyetem ásványtani és földtani tanszékének első vezetőjeként tanított, „mégpedig olyan szinten, hogy nemzetközileg is felfigyeltek rá”. Német származása ellenére „a tudományos magyar nyelv apostola volt”. Az előadó szemléletes tanár-diák „genealógiával” vezette le a kolozsvári felsőfokú őslénytanoktatás folytonosságát Kochtól egészen saját tanítványaiig, napjainkig.
Az idei kalendárium Negyedelő rovata ezúttal a Király (I. C. Brătianu) utcát mutatja be. Itt lakott több évtizeden át Gaal György helytörténész is, aki felidézte a 29. szám alatti ház „udvarának végében [álló] nyomorúságos, talán istállókból kialakított lakást”, ahova gyerekként költöztek. A ház átalakulása önmagában is a 20. századi történelmi viharok lenyomata: többször cserélt tulajdonost, az államosítás után pedig felosztották. Az ötvenes években „nyolc lakásban nem volt se vízvezeték, gáz se, mindenki az udvar egyik sarkában levő házcsaphoz járult, onnan vitték a vizet és a dolgukat is ott intézték el” – idézte fel Gaal György az egy-egy szobában élő többgyerekes családok akkori életkörülményeit. A helytörténész egykori szomszédai közül a Fekete Mihály és Felszegi Mária színművész házaspárról is őriz emlékeket. „Rendre átszíneződött a ház, olyanformán, hogy mostanra egyetlenegy magyar házaspárt lakik benne, míg a gyermekkoromban az udvaron mindenki magyarul beszélt” – érzékeltette a demográfiai változást.
Ugyancsak a Király utcában található az Apáczai Csere János Elméleti Líceum. Az oktatási intézmény hányatott sorsáról szóló írás társszerzőjeként Vörös Alpár igazgató beszélt. Az iskola történetének két legtraumatikusabb időszakaként a Református Leánygimnázium 1948–1949-es államosítását, majd a gimnáziumi, líceumi szintű intézmény általános iskolává való leminősítését emelte ki. Szerencsére 1990-től gyorsan sikerült visszaszerezni a régi líceumi rangot, az intézmény épülete visszakerült eredeti tulajdonosához, a református egyházhoz, azóta pedig folyamatos a fejlődés. Az iskolavezető az idén százéves, Moll Elemér által tervezett iskolaépület történetét és az utóbbi években megvalósult térbeli bővítését is részletezte.
Somogyi Gréta történész Mikó Imre gróf, művelődés- és gazdaságpolitikus kevésbé ismert arcát vázolta fel. A családi levelezés alapján a „feleségével társalgó férj” és „a gyerekeivel valóban bizalmi kapcsolatot ápoló [özvegy] apa” személyisége bontakozik ki, akinek azonban közéleti szerepvállalása jelentősen korlátozta a családjára fordítható idejét. Így például lánya, Mária halálakor sem tudott jelen lenni, mert miniszterként éppen az erdélyi vasút ügyén dolgozott.
Nagy Béla helytörténész a Sigmond nagyiparos család néhány tagjának életútját ismertette. Sigmond Elek birtokainak értékesítése után, 1851-ben Kolozsváron telepedett le, és létrehozta Erdély első gőzgépekkel működő szeszgyárát és gőzmalmát. Kenyeret és süteményeket is árult, emellett disznóhizlaldája is volt. Példája mutatja, hogy székely köznemesből is válhatott valaki nagyvállalkozóvá. Vállalatai irányítását fiai, a később képviselőnek is megválasztott Dezső és az inkább zeneszerzőként ismert Ákos vették át. Nagy Béla szerint a sikeres családi cég bukását haszonleső alkalmazottak okozták, akik úgy adtak el szeszt, hogy nem fizették meg az utána járó adót. Miután ez kiderült, az adóhátralék és a büntetés miatt mindent el kellett adniuk.
Forgassák a Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2026–2027-et további érdekes történetekért!
