Néhány letisztult gondolat tiszta emberekről
Manapság gyakran hallja az ember, hogy minden, ami régi, az elavult, érték- és érdektelen. Nem is szólva a népdalokról, a mesékről s ilyenekről, hiszen már a bölcs parasztasszony is megmondta ugyebár, hogy „kinő az ember a meséből”. Bizony, kinő. De azért valljuk be, hogy ennek hiányát nem pótolja semmi. Ezért kénytelenek vagyunk valami mást kitalálni helyette, amit például történetnek nevezünk el, vagy inkább sztorinak, mert így már jobb. A következőkben elmondok ezek közül egyet, éppen időszerűt, és szívemnek különösen kedveset, amely annyira szép, hogy szinte meseszerű.
Történt tehát, hogy a két nagy háború közötti években, egy valamikori szép bányavárosból szegény községgé „lemorzsolt” helységben – amelyet a helyiek önérzetesen még mindig Székvárosnak neveznek – a valamikori székely telepesek egyik népes családjában egy igen életrevaló kisfiú született, akinek Kovács József lett a becsületes neve. Ezen kívül nem is igen örökölt semmit, csak vidám természetet és dalos jókedvet, de – mint kiderült – ez neki éppen elég volt ahhoz, hogy egy hasonló, talpraesett lány személyében aztán olyan társra leljen, akivel bátran szembenézhetett minden nehézséggel. Sokat dolgoztak, házat építettek, három gyermeket neveltek, templomba jártak, s ezek mellett, amilyen sokat csak lehetett, énekeltek, táncoltak, nevettek is, mert e nélkül nem tud meglenni a széki ember. S mert az igazi székiek barátságosak és vendégszeretők, ők is szakítottak időt arra is, hogy az idegen turistákat befogadják, szórakoztassák, tanítsák. Egy fiatal, budapesti folkloristát, népdalénekest, Kovács Nórit, mivel még névrokon is volt, kedvességénél fogva különösen megkedvelték, gyermekükként szerették, babusgatták. Viszonzásként, amikor Józsi bácsi özvegységre jutott, Nóri úgy igyekezett könnyíteni a bánatán, hogy igazi bapójának, azaz nagyapjának tekintette, sokat látogatta, énekeltette, és arra kérte, a kedvenc nótáit jegyezze le, ezzel töltse ki az egyedüllét nehéz óráit, napjait. Az ötlet nagyon jónak bizonyult, és az idők során a találkozásokból, közös éneklésekből két csodaszép videóklip is született. Az első, a Szerelem, szerelem című feldolgozás, amely Nóri koncertjei, valamint a YouTube által az egész világot bejárta, és most már teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy egy örök érvényű, magas értéket képviselő, sikeres produkciónak tekinthető. Józsi bácsi hangja egyszerre az egész Szék hangja lett, s a Nóri hangjával csodásan összefonódva, az egyetemes, magyar énekkultúra csúcsát képviseli. Most már örökre. Bizonyságul, hogy aki keres, és tudja, mit keres, az talál is, még a mai, modern korban is, ha alázattal hajol a tiszta forráshoz... Az idő eközben természetesen haladt, mert Nóri részéről ma már húsz év kutatómunka áll e mögött. És bizony, a biológiai óra ketyegése folytán, az utóbbi időben Józsi bácsi is egyre inkább elmaradozott a Holland Misi csipkeszegi táncházából, nem rendelte meg a zenészektől a kedvenc nótáit, aztán pedig nemrég kiköltözött szeretett párja mellé, a temetőbe. Kereken kilencven, Istentől megáldott, kegyelemteljes év után már várta őt a pihenést adó, ölelő anyaföld. Külföldi tartózkodása miatt Nóri nem lehetett jelen a temetésen. De amint hazaérkezett, első útja szeretett bapójához vezetett. Talpig feketében, hűséges gyermekként jelent meg a sírnál. A koszorú mellé, Pali Marci hegedűjének kíséretével, búcsúzóul még elénekelte neki azt, amit a szíve diktált, amivel elengedte őt a hosszú útra. Megható és egyben gyönyörű tisztelgés volt, a szó legmagasztosabb értelmében, amely örök lenyomatot hagy a lélekben és az időben. Mert a tiszta forrás, amelyből az igaz ember iszik, látszólag ugyan elapad, de aztán mégis, teljes erővel, újra és újra felbugyog, hogy tovább éltesse azokat, akik belőle táplálkoznak. Legyen az víz, őszinte szó, madárcsicsergés vagy akár egy kedves dal, bármi, ami belülről jön és tiszta, az élet forrása az nekünk. Mert amiből fakad, az Istentől való, igazi, örökké tartó és megtartó, valóságos szeretet. Megfáradt testű, nótás kedvű, kis öregjeinknek – akik mángorolt ingben, imára kulcsolt kézzel, és szívükben sok-sok dallal pihennek – legyen áldott az emléke! Azok pedig, akik velük együtt, a világ tetejéig röptették a széki pávát, énekeljenek minél tovább és minél hangosabban, hadd hallja meg a tiszta hangjukat, ez az egész, megbolydult világ! Úgy legyen!
Szász Rozália
