Milyen könyvet olvassak? Szülinapi meglepetésbulit szervezünk! Képzeld, mibe kezdtem ma az irodában! Igazán együnk halat ebédre! Ki viszi el a gyerekeket úszni? Hova menjünk hétvégén kirándulni? Ilyesmikkel kellene foglalkozzon egy 21. századi kolozsvári család. Nem azzal, hogy felkészítse a nagyszülőket, társat, gyermekeket, mi történik, mit tegyenek, ha egy péntek reggel 8 óra 4 perckor anyát ártatlanul letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Iskolaidőben. Az egyik suliban talán éppen magyaróra van, a másikban lehet, hogy pont a matekpéldát oldják. A város még fulladozik a forgalomtól. A sarkon nyitni készül a pereces. Ömlik a hó. Még szép is lehetne. Béke van. Jóléti társadalom. Emberi jogok. Demokrácia. Jogállam. A kommunizmus a kirakatperekkel már csak rossz emlék. A korruptakat levadásszák. Brüsszelnek ez tetszik. Nekik Kolozsvár messze van. Könnyen azt hihetik, most mintha egy kicsit még nagyobb lenne itt a tisztaság. Pedig ma még nehéz mást is érezni, minthogy csak a keserű kilátástalanság nőtt.
Aki végigkövette az elmúlt két év történéseit, annak ma már nem kérdéses, hogy Horváth Anna ártatlan. Erről szóltak az úgynevezett bizonyítékok, amelyekről az esetek többségében nem is lehetett eldönteni, hogy vajon tényleg a vádat képviselik-e, hiszen sokkal inkább a védelmet szolgálták. Abszurd tragikomédiába fulladt a per.
Sokak szerint felszínes a világunk, elkényelmesedett pipogyákat nevel, vagy ékezeteken vitatkozó okoskodókat. Az a legnagyobb gond, hogy hány csíkkal divatos a körömfesték és melyik fehérje a legjobb izomnövelő. Valóságsókkal utánozzuk az életet, mert a sajátunk kiüresedett. Azt mondják, ma már nincsenek hősök – mindenki a boldogságot űzi, kizárólag a sajátját. És akkor jön egy Horváth Anna, akiről most már nagyon meg lehetne írni azt a magyar versenytételt a hősök védelmében, még ha nagy gondolkodók állítják is, hogy márpedig ma már valóban nem teremnek effélék. Erre kiderül, hogy bizony vannak Baradlay Jenők, akik akár a halálba mennek testvérük helyett. Csak nem biztos, hogy felismerjük őket, nem olvasunk ilyen avítt könyveket.
Horváth Anna akart hinni a romániai igazságszolgáltatásban. Pedig akik szeretik, féltik, azok között akadt, aki arra biztatta, mentse magát, gondoljon a családjára. De ő maradt. Maradt, mert hitte, igazolni tudja, hogy maradni nemcsak kell, hanem maradni jó, maradni érdemes, maradni lehetséges. Pont azért, mert gondolt a családjára. Az édesapjára, aki maradt, bár 56-ért hosszú szabadságvesztésre ítélték. Gondolt orvos nagyapjára, aki sok gyerekével a világháború után visszatért Nyugatról a nagy erdélyi semmire, pedig minden, de minden ellene szólt. Anna maradt, mert a gyerekeknek példa kell. Maradt miattunk is: hogy hihessük, maradni jó, lehetséges.
Igazolta: hiszi, hogy az erdélyi magyar közösség szolgálatában állni nem holmi jól hangzó szlogen kampányidőszakban, amit az ember a saját boldogulásának zászlajára tűz. És amiből sokaknak már elegük van, amire sokan legyintenek. Túlórázni kell, számlát fizetni, gyereket nevelni, megélni, túlélni, jól élni – kinek van ideje bármiféle közösségekkel törődni, magyarkodni, szélmalomharcokat folytatni?! Majd kimegyünk a magyar napokra, jóllakunk gulyással és kürtöskaláccsal, megkritizáljuk, ami nem tetszik, s ezzel egy évre kipipáltuk a közösségi szerepvállalást, a többit csinálja az udéméré és Tőkés Laci.
Ítéletét sem hallhatta, mert az este-éjszaka valamikor előrehozták a kihirdetés időpontját, és erről nem tájékoztatták. Pedig amikor a szó elhangzik, miszerint bűnös, utána a bírósági procedúra még ad néhány percet, hogy az elítélt szívdobbanása csituljon, a szédülés elmúljon, a könnyek visszafelé folyjanak, mielőtt a többiek tehetetlen szemébe nézne. Horváth Annának ennyi ideje sem volt. Valaki szólt a vele együtt várakozó kisebb tömegnek, hogy megtörtént az ítélethirdetés: börtön. Szusszanásnyi idő nélkül mégis volt ereje azt mondani: megyünk előre. Mi tudjuk-e mondani helyette, vele együtt? Mi tudjuk-e hinni, hogy nem maradt hiába? Meglátjuk-e banális hőseinket, felfedezzük-e magunkban a megviselt hősfigurát, aki hinni tud, szólni tud, áldozatot vállal, tenni tud?
Két év nyolc hónap. Nagyjából 980 nap, mondjuk, ezer. Kolozsváron 50 ezren élünk magyarok. Ha közülünk minden ötvenedik egyetlen napot vállal, le is telik. Hiszed-e, hogy lehetnél te is egy a börtönnapos ezerből?
