Mégis valamit kellene ide a harmadik oldalra vélemény gyanánt bepasszírozni, olyasmit, amit a flekkényszer, a leütésszámolóra való cinkos oldalpislantás nem siklat ki az eredeti szándék amúgyis szertelenkedő medréből. Szoktunk régi karácsonyokról, egykori gyerekkori utórezgésekről, szociális érzékenységről, klasszikus és trendújító gasztróreflexekről, mondhatni szokványos (de bevált) pannelekről írni-beszélni.
A mostani karácsony kicsit mégis sajátos: talán most került legkevésbé előtérbe az egykori 89-es decemberünk. Mikor úgymond megembereltük magunkat egyöntetűen és testületileg és úgy reméltük, ezentúl (majdnem) minden másképp lesz. Lett is, de jóval másabb, mint bárki si gondolta volna, teljes látnoki fegyverzetben.
A család, a szeretet bensőséges ünnepe ez, a léleké és kicsit a megújulásé – ilyesmik köszönnek vissza a legkülönb médiafelületekről, és mintegy rácsúsznak arra a kérdésre, hogy egyenként a legbelsőbb kamráiban a szívnek hogyan-miként éljük meg – hívők, kétkedők és ateisták – a várakozás beteljesedését. Mert, ha valami, akkor a karácsonynak ez lehet a hozadéka, szinte azt mondtam, helyzeti előnye: korra, vérmérsékletre, világlátásra való tekintet nélkül felkínálja a lehetőséget. Kis túlzással akár az is elképzelhető, hogy áttolja ránk a felelősséget: kezdeni valamit magunkkal, megtanulni újra a lelassulást, a gesztusok értékét, a mosolyt, és a csendet, legyen az a megnyugvásé, vagy áhitat előtti állapot. Ezt az elengedést, sodródást kellene receptre felírni neontalan eldugott patikákban; csak gyanítani merem, hogy kell hozzá némi tűlevél-aroma, mécsvilág, kristályló pelyhek, ajándékcsomagok mattosan-sejtelmes fénye, szinte már giccsesen éteri gyermekkórus-foszlányok a háttérben. És még csipetnyi kockázatvállalás: mert bátorság dolga, hogy beismerjük, lehetnénk újra meglepetten rajtakapott „megintgyerekek”, csak ehhez ideig-órá(k)ig sutba kéne vágni sikert, prüdériát, rögzültségeket, a kérget, melyről úgy véljük, megóv a két ünnep közötti átmenetben.
