A tudósok ugyan már korábban ráébredtek, hogy a farkasok csak akkor kezdenek üvölteni, ha a falka valamelyik tagja eltávolodik a többiektől. A kezdeti gyanú az volt, hogy az ordítás a félelemből fakad. A stresszből. Hiszen arra is felfigyeltek, hogy a jelzés mindig az anyaállatoknak vagy a falkavezérnek szól, sőt hogy mindenkinek – a maga, hierarchiában betöltött szerepe szerint – más és más ordítás jár ki. Ezért mérni kezdték az állatok hormonszintjét, de kiderült, abban nem áll be értékelhető változás.
Mivel a farkasordítás számunkra, emberek számára meglehetősen rémisztőnek tűnik, mindent gondoltunk volna, csak azt nem, hogy ez esetben valamiféle együvétartozás kinyilvánításáról lehetne szó. Ez írja elő az ordítás tartamának és intenzitásának változatait is. Minél közelebb érzik magukhoz az elcsatangoltat, annál erőteljesebb rokonszenv-jelzéseket adnak le.
De korántsem reflexszerű reakciókról van szó. Az ordítás egyfajta céltudatos és tartalmas üzenet, mely a távollévőt folyamatosan eligazítja hozzátartozóinak tartózkodási helyéről és érzelmeiről. A falka a farkasordítással irányítja közösségi életét. Más szóval a farkasordításban ugyanaz a közösségi intelligencia nyilvánul meg, mely a madárrajok vagy a társas életet élő rovarok együttműködését szabályozza. Az amerikai David Mech professzor azzal a felfedezéssel is „meglepte” a tudományos világot, hogy a vadaknak tekintett farkasok rendkívül harmonikus és békés családi életet élnek…
Akárcsak mi, emberek. Valamikor. Manapság ugyanis, ha a farkasok végeznének kísérleteket velünk, emberekkel – abból a célból, hogy megmagyarázzák szélsőséges reakcióinkat: dühkitöréseinket, rémült kiáltozásainkat, zokogásainkat és egyebeket – félő, hogy esetünkben az őnáluk hamisnak bizonyult feltevés bizonyulna helyesnek: a stressz.
A mi emberi világunkból még a családon belül is mindinkább kivesznek a szimpátia-szignálok. Ez minálunk nem is az ordítás lenne, hanem például a reggeli felkelés utáni gyöngéd simogatás. Az újratalálkozás öröme. Hisz az éjszaka, s annak álmai – még ha egymásról álmodtunk volna is – bizonyos értelemben elválasztottak egymástól. Manapság mindenki morcosan ébred. Merthogy – életünk hajszáit tovább álmodva (jelentsen ez bármit is) vagy éppenséggel virrasztva– képtelenek vagyunk kialudni magunkat. Úgy élünk egymás mellett, mint ahogyan azt a farkasokról feltételeztük. Kommunikációképtelen, magányos, a társadalmi intelligenciától mind jobban elidegenedett individuumok gyanánt. A családok fokozatosan széthullnak. A szülők idegennek érzik a gyerekeiket (korántsem minden ok nélkül), a gyerekek ingerülten szemlélik a néha még egymást is nehezen elviselő szülőket. (Merthogy nekik is megvan rá az okuk.)
Így aztán a fiatalok is falkákba verődnek, akárcsak mi, felnőttek. Hiszen csupán a falka nyújthat védelmet számukra a család és a társadalom ellenségesnek érzett erőivel szemben. De a közösség melegét a falka sem pótolhatja, hiszen nem annyira a szolidaritáson, a kölcsönös rokonszenven, mint inkább a közös indulatokon alakul. Az emberi falkákba verődött tüntetők a falkavezérekkel együtt üvöltve sem egymás iránti szimpátiájukat juttatják kifejezésre – gyakran azt sem tudják, ki áll éppen mellettük –, mint inkább a mások iránti ellenérzésüket, az ellenszenvet, sőt a gyűlöletet.
Még az emberi létezés alapfeltételeit fenyegető környezeti válság sem igazi farkasüvöltést vált ki az emberi társadalmak egymással szemben álló csoportjaiból, hanem vicsorgást (ami a farkasoknál csak mesterségesen összezárt, s ezért dominanciaharcokra kényszerült egyedeknél jelenhet meg.) Szenvedélyesen gyűlöljük egymást, miközben félő, hogy természettörténeti léptékben a másodperc töredékei alatt nyakunkba szakad a csillagos ég.
Igaz, ma már egyre több embernek támad az az érzése, hogy üvöltenie kell. Csak legyen akinek… Vajon sikerülni fog-e – legalább a vég rettenetével szembesülve – visszakapaszkodni a természeti evolúció farkasszintjére?
Hogy harmonikusan és békésen kiordíthassuk magunkat végre. Hátha mégiscsak meghallgat bennünket Valaki. Valahol.
Ha mi már nem is vagyunk képesek effélére…
