Kezdjük is mindjárt mindenki gyermekkorának egyik legrettegettebb jelenetével: az ebédlőasztallal. Az asztal, a tányér és az evőeszközök mágneses erővel vonzották a gyermeket, aki órákon át képes volt az asztal egyik sarkában gubbasztani, míg édesanyja tekintete a tarkóját pásztázta, és a konyha visszhangozta a rettegett mondatot: „Addig fel nem állsz, amíg mindent meg nem eszel!”
Sose értettük, miért kell azt a paradicsomlevest megenni, hiszen a színe is ijesztő volt, és a benne úszkáló betűk is sokkal érdekesebbek voltak. A merészebb gyermekek hamar felismerték, ez bizony a Scrabble ősverziója, és lelkesen halászták ki a betűtésztát a tányér szélére, hogy szavakat rakjanak ki belőlük. Ha pedig a betűk makacsul ellenálltak a kanálnak, jött a jól bevált módszer: ujjal kimenteni az elszökött magánhangzókat. És innen kezdődött az igazi cirkuszi műsor. A két és fél órás tragikomédia során a forgatókönyv mindig ugyanarra a két lehetséges végkifejletre futott ki: „Az étel nem azért van, hogy játszunk vele!” és „Ne piszkáld, más egyszer egy héten tud enni, akkor is száraz kenyeret!”
A forgatókönyv végkimenetelében azonban nem volt opció. Az erdélyi magyar nebuló csak kétféleképpen szabadulhatott: vagy édesanyja drámai bejelentéssel közölte, hogy „én többet nem főzök rád és apádra se!”, vagy pedig – a gesztusok nyelvén – finoman az orrát nyomta bele a levesbe, jelezve: ideje felállni az asztaltól. Hogy a kettő közül melyik volt hatásosabb, azt minden kedves olvasó döntse el saját gyermekkori tapasztalatai alapján.
Ez a meghatározó gyermekkori élmény – az ebédlőasztal órákon átívelő támasztása – mindannyiunkban ott lapul valahol mélyen. Egy apró, de felejthetetlen trauma, ami felnőttkorunkban is velünk marad, és alattomosan beleszövi magát az étkezési szokásainkba. Láthatatlan családi örökségként kísért: a „rakjak még egy kicsit, vagy ez így elég lesz?” kérdése naponta háromszor is felbukkan. Mert ha keveset szedünk, és később rájövünk, hogy még ennénk, akkor torkosak vagyunk. De ha túl sokat rakunk, akkor ott a veszély, hogy három órán át ücsörgünk majd az asztalnál, várva a pillanatot, valaki nyomja már az orrunkat a levesbe, hogy vége legyen a tortúrának.
Talán ezért sem véletlen, hogy az erdélyi magyar ember naponta egyetlen igazi, nagy étkezést vállal be. A nagy étkezés persze szent ceremónia: ünnepélyességgel teríti meg az asztalt, kést, villát, kanalat ragad, és a tányérokat sem felejti el. De a falás az már teljesen más dolog. Ez a hétköznapok váratlanul érkező Jolly Jokere. Mert az erdélyi magyar gyakran fal. Megáll a konyhapult mellett, és mer egy kanállal a lábosból. Csipegeti a sült pityókát a tepsiből, megken egy szelet kenyeret zakuszkával, és máris enyhül az éhség gondolata. Állva végzi az étkezési szertartását, akár a lovak. A falásnak megvan az az előnye, hogy senki nem kényszerít rá, hogy az ember mindent megegyen. Csak belekóstol, az orrát dugja a kondérba, és máris jóllakik. Nem kell asztalt teríteni, elmosogatni, időt nézni. Egy konyharuha épp elég szalvéta gyanánt, és nincs az a félelmetes érzés, hogy anyánk után még apánk is szid, amiért „az asszony dacból nem főz a héten”.
És ha már apákról van szó: ők a családi konyhadráma jó zsarui. Amikor a rossz zsaru – az anya – háttal áll, ők önfeláldozóan bevetik magukat, hogy besegítsenek a tányér tartalmába. Nem egyszer, nem kétszer, hanem minden adandó alkalommal, amolyan konyhamalac módjára. Mert az erdélyi magyar apuka mindig tud enni egy keveset. Ha nem tud, akkor is tudnia kell. Így fordulhat elő, hogy az apák gyakran időnap előtt eltüntetnek mindent, amit az anyák másnapra szántak. Ez is generációs örökség – csak épp az anyák kárára. Az erdélyi anyák ugyanis folyamatosan főznek. Mindig van valami megkóstolni való, valami elfogyasztható, „amit azért főztek, hogy legyen mit enni”. Csakhogy soha sincs mit enni, mert az apák, mint valami titkosügynökök, észrevétlenül lecsapnak a hűtőre vagy a tűzhelyen hűlő fazékra, és csendben falnak egyet. Ahogy csak ők tudnak.
Ám a sors kegyetlen: a legnagyobb titkos akciót is leleplezheti egy szemfüles anya. És ha rajtakapja férjét, amint épp a másnapi ebédet „menti meg”, akkor jön a jól ismert magyarázat: ,,Gondoltam, megeszem, nehogy megromoljon. Van, aki csak száraz kenyeret eszik hetente egyszer.” Itt, Erdélyben ezt úgy mondják: kicsi kutya a nagytól tanul. És hogy a falási raglétrán ki a nagykutya? Nos, azt döntse el mindenki a saját családjában.
