Elemzésemben azt igyekszem megfogalmazni, hogy a nyilvánosságban megjelenő értékítéletek hogyan jönnek létre, és miképp viszonyulnak a politikához. Vizsgálódási módszeremet Robert Graves brit történész és író A görög mítoszok című 1955-ben megjelent munkájából kölcsönöztem, amely a közösségi tudatban is jelenlévő ösztönöket vizsgálja, és a társadalom által felfogott erényeket és bűnöket fogalmazza meg a politika mozgatójaként. Mivel a legerősebb életösztön a szexualitás, ezért a mítoszokban fellelhető szerelmi-erotikus történetekben jelennek meg leginkább a kor politikáját magyarázó erények és bűnök. Személy szerint kritikusan állok hozzá ehhez az ötvenes évekre jellemző, a pszichoanalízist túlbecsülő szellemi irányzathoz, ugyanakkor azt hiszem, hogy mint minden jobb elmélet segíthet a megismeréshez. Elemzésem végén értékelem az alább ismertetett, közösségi tudatról szóló rövid esettanulmányokat, és politikai ajánlásokat fogalmazok meg. Előre bocsájtom, hogy az itt ismertetett elméletekről nem tartom azt, hogy maradéktalanul megmagyaráznák korunkat, de közelebb visznek a kortárs politikai folyamatok megértéséhez, előre modellezéséhez. Bár a téma szokatlan, de a nemzetközi politikára való hatása miatt érdemes lehet foglalkozni vele.
Graves elmélete
Graves több könyvében is bemutatja a görög mítoszok eredetére és jelentőségére vonatkozó értelmezését, amelyet a történelem előtti matriarchális vallásba vetett hite befolyásolt, amint azt A fehér istennő című könyvében és máshol is tárgyalja. Graves elméleteit és etimológiáit a legtöbb klasszika tudós elutasítja, mert a történészi munkáiba saját fikcióját is beleszőtte, vagyis nem tükrözte hűen forrásait. Így például a görög istenek genealógiájába önkényesen belevett alig ismert személyeket, történeteket. Graves kritikusaira válaszul azzal érvelt, hogy a klasszikus kor tudósaiból hiányzik „a költői képesség a mitológia törvényszéki vizsgálatához". A brit szerzőnek jelenleg inkább szépírói munkásságát ismerik el (Én, Claudius című regénye nálunk is népszerű), de történelmi elméletei is gyakran felbukkannak. Az általam javasolt, Graves-nél olvasott vizsgálódási módszer lényege az, hogy időnként a történelem eseményei felgyorsulnak, összetettebbé válnak, és ilyenkor az átlagemberek még kevésbé tudják megérteni a történések valódi jellegét, okait, a vezető réteg politikájának a mozgatórugóit. A tudományos, racionális interpretációk gyorsan változó időkben a háttérbe szorulnak, és előtérbe kerülnek a mitikus magyarázatok, értelmezések. A mítoszok a történelem eseményeibe beleszővik a természetfeletti jelenségeket, és Graves szerint az ok-okozat összefüggéseket a mítoszok a legerősebb emberi ösztönben, a szexualitásba elbújtatva keresik, vagyis az erotikus, szerelmi viszonyokba van elrejtve azon erény és azon bűn, ami motiválja az emberi történelem fordulatait. Az erotikus/szerelmi történetekben jelentkező erények és bűnök a kor mentalitását tükrözik, legfontosabb gazdasági érdekeit sugallják, így a törzsi társadalmak számára az erény a családi, nagycsaládi kötelék erősítése, és ennek megfelelően a fő bűn az ettől eltérő erotikus/szerelmi cselekedet volt. Graves szerint egy kor gondolatvilága, mítosz-mechanizmusa leginkább szerelmi történeteiből hámazható ki.
A középkorban Dante Alighieri az Isteni színjátékben foglalta össze a legfőbb erény és a legfőbb bűn viszonyát, eszerint az áhítatosság (pietas) ellentéte a gőg (superbia), vagyis a statikus, Isteni ihletésű társadalmi hierarchia és rend felrúgása mozgatta az akkori mítoszokban/legendákban a történelmet. Párszáz évvel később Niccoló Machiavellinél az individualizmus már nem bűn, a reneszánsz kor politikájának célját a fejedelem, vagy az uralkodó csoport érdekérvényesítésében látta, amely akkor erényes, ha találékony, vagyis okos. A bűn számára az, ha az elit nem elég eszes, és emiatt intézkedései gyűlöletet keltenek az alattvalók részéről. Marx Károly számára a fő bűn az uralkodó osztály machiavellisztikus mohósága, ami csődbe viszi a kapitalizmust, a fő erény a munkásság egalitáriánus önzetlensége – vagyis egyféle megvilágosult hit. Ez utóbbi elgondolás átalakult, de élénken él más elnevezésekkel korunkban. Nézetem szerint korunk túl összetett, hogy konkrét erényt és bűnt fogalmazzunk meg, és persze nem tartom magam érdemlegesnek, hogy a fenti illusztris gondolkodók sorába képzeljem magam, de megkockáztatom, hogy korunk nyilvánosságban megjelenő fő erénye nem annyira történések racionális megértése, mint a társadalmi szolgáltatások felhasználói képességének bírása, a bűn pedig ennek ellentéte, a felhasználói képességek hiánya beleértve az erotikus/szerelmi állapotokban való sikertelenséget.
A politikai eseményeket magyarázó (Gravestől kölcsönzött) elméletem alapja az, hogy bennünk is hasonló túlélési és szexuális ösztönök munkálkodnak, mint eleinkben, és hogy az interneten elszaporodó konteók, összeesküvés elméletek tanúskodnak arról, hogy korunk felgyorsult eseményeit egyre kevésbé értelmezzük racionálisan. Elemzésem lényege, a gravesi elmélet mostani alkalmazása érthetőbbé válik a következő négy rövid esettanulmány által.
Graves magyarázata az ókori krétai Minósz mítoszáról
A mítosz Minósz király történetét meséli el, akinek feleségét egy bika teherbe ejtette, aki megszülte a Minótauroszt, egy embertestű és bikafejű lényt. Minósz király ezután labirintust építtetett, hogy a Minótauroszt benne tartsa. A labirintus egy zseniális útvesztő volt, amelyet Minósz király megbízásából Daidalosz építész tervezett, és ahova egy ősi átok miatt a Krétának alárendelt Athén túszokat küldött, mert a szörnyet emberhússal kellett etetni. Graves magyarázatában a Kr.e. második évezredben a krétai paraszti törzseket a Minósz dinasztia egy államban egyesítette, majd kereskedő flottát épített. A főleg pásztorkodó krétaiak nem értették miért vannak a tengeri hadjáratok, a nemzetközi szövetségek, és a bonyolult politika helyszínét a knósszoszi palota labirintusszerű folyosóival és termeivel azonosították, ahol felfogásukban az uralkodó réteg, a Minósz dinasztia a kor legnagyobb bűnét, a zoofiliát gyakorolta. Kréta domináns állata, a főisten jelképe a bika volt, az ezzel való üzekedés tehát a legnagyobb bűnnek számított a pásztornép számára. Ennek megfelelően a legnagyobb erény a békés és hagyományos családi élet lehetett. Eszerint a mítosz lényege az, hogy az uralkodó csoport a legnagyobb bűn gyakorlása miatt keveredik politikai, külpolitikai bonyodalmakba.
A következő három esettanulmány az én értelmezésem, nem vettem át mástól.
Felnőtt anekdoták Mária Terézia királynőnkről
Bár nem tekinthető mítosznak, de a fenti elméletnek felel meg az erdélyi vidéki utazásaim során hallott több mende-monda, miszerint az épp esedékes falu határán lévő grófi lovardában vagy kőistállóban Mária Teréziát „meghágta egy ló”. Az elmaradott tartományban a XVIII. század derekán felgyorsult a történelem, a felvilágosult politika új tenyészállatokat vezetett be, mint pl. a mecklenburgi hatalmas lovakat, a falvak határába nagyobb istállók és magtárak épültek, a hatóságok ösztökélésére bevezették a hármas vetésforgót. A földműves köznép számára érthetetlen és gyors változások mozgató elve itt is az uralkodó elit bűne, a zoofilia, az erény pedig a régi eseménytelen, elszigetelt hagyományos életvitel.
Bill Clinton elnök erotikus drámája
Bill Clinton, az Amerikai Egyesült Államok 1993-2001 közötti elnöke több szexuális botrány szereplője is volt. Legnevezetesebb a Monica Lewinski eset, amely az elnöki irodában megtörtént erotikus kapcsolatról szólt. Értelmezésemben a nagy társadalmi felháborodás mögött az is állhatott, hogy az uralkodó csoport jellegzetes tagjának tartott fehér, középkorú, gazdag férfi egy szegényebb, nem WASP (fehér angolszász és protestáns) csoportból származó hölgyet használt ki. Clinton a szappanoperák fordulataival a tévé képernyőjén érzelmektől ellepve bánta meg bűneit, ami után égnek szökött népszerűsége, és ezért is maradhatott még sok ideig elnök. Elméletünk köszön vissza, itt a bűn az, hogy a rasszista uralkodó osztály titokban szexuálisan is kihasználja a szegényeket, az erény pedig a nyilvánosság előtti bűnbánat, az alárendelődés a politikánál magasabb rendű szerelmi vágyaknak – annak megfelelően, amit a tévésorozatokban láttak. A bűnhöz tartozott az eset titkossága is.
Borkai Zsoltban láttatták a politikai elit titkos bűneit
2019-ben Borkai Zsolt győri polgármestert ismeretlen influenszerek buktatták le, fotókat téve nyilvánossá adriai vitorlás üdüléséről, amelyen állítólag kábítószert fogyasztott, és alkalmi hölgy partnerével erotikus kalandba keveredett. A hír, vagy álhír meglepő erőteljességgel foglalta el a magyarországi nyilvánosságot, amelyben bűnként jelent meg luxus életmódja, költekezése, szexuális kalandja. Ennek megfelelően az ítélkező többség számára az erény a szolid, józan eléletstílus lehet. Bár Borkai elismerte bűneit, és felesége érzelmekkel teli jelenetben visszafogadta és megbocsájtott neki, a Clinton-jelenség nem ismétlődött meg nálunk, népszerűségét elvesztette, minek utána kilépett a politikából. Ebben az esetben a közösség felfogásában a legfőbb bűn a jogtalannak vélt luxus és az összeesküvésszerű titkolózás. Ezeket a bűnöket látja a magyar közvélemény jogosan vagy jogtalanul a vezető elitben az elmúlt bő három évtizedben, és szemükben ezek a bűnök motiválják a politikát is. Úgy látszik, nálunk ezek a bűnök fontosabbak, mint az Újvilágban. Az is döntő lehet, hogy az esetről való értesüléseket az ellenzéki média közölte, a kormánypárti pedig hallgatott sokáig. Borkai esetében visszaköszön egy fenti gondolat, miszerint a korunk nyilvánosságában megjelenő erény nem annyira történések racionális megértése, mint a társadalmi szolgáltatások felhasználói képességének bírása, a bűn pedig ennek ellentéte, a felhasználói képességek hiánya beleértve az erotikus/szerelmi állapotokban való sikertelenséget.
A nyugati világ, amihez tartozunk, gyorsan változtatja nemzetközi politikai céljait, politikai értékeit. 20-30 évvel ezelőtt még a teljes gazdasági és politikai nyitás volt az alapelve az EU-nak, jelenleg mind Kínával, és az USA-val is protekcionista intézkedéseket foganatosítunk. Marad viszont a széles társadalom értékítélete az aktuális hatalomról, az elit politikai döntéseit gyakran mitikusan látják, a legfőbb bűnök kulisszák mögötti játékaként. Maguk a bűnök változnak, de gyakran maradnak becsomagolva erotikus botrányokba. Érdekes, hogy az erotikus cselekedetekből kimaradnak lassan a természeti szereplők (Zeusz eső formájában, bika, ló) és dominálnak a civilizációs jelképpel bíró eszközök (jacht, kábítószer, képernyő). Ami azt jelentheti, hogy tárgyainkat tesszük antropomorffá, vagyis ember készítette eszközeinkre ruházunk fel emberi sajátosságokat és már kevésbé a természetre. Talán ez odavezet, hogy technikai eszközöktől, szereplőktől (influenszer) olyan válaszokat várunk, mint régen a madarak reptének megfigyelésétől, vagy a varázslóktól.
Számunkra, magyaroknak nem csupán a gyorsan változó világ mítoszai érdekesek, hanem azt is tudnunk kell, hogy sajátosak vagyunk, nem ugyanazokat a bűnöket képzeljük el az elit motivációjának, mint az amerikaiak. A bűn és az erény a Clinton-esetből is kitűnik, hogy egymást alakítják, egymás függvényei. Mítoszaink rövidebbek, prózaibbak, technicizáltabbak, de ugyancsak érzelemmel telik – és emiatt tartósan jelen lesznek. Hasznos lehet tehát, ha a magyar politikum figyelembe veszi a fentiekből adódó tanulságokat:
A politikának a nyilvánosságban kellene fokozottabban történnie. Magyarországon, akárcsak térségünkben a nyugati átlag felett félnek az emberek – háborútól, ragálytól, nyomortól. Ezért is mást jelent itt az, hogy a kormányzat megosztja információit a szavazókkal.
A szolidságot és a józanságot szeretjük a politikusoknál. Ebben is közép-európaiak vagyunk, ahol inkább szavaznak egy egyetemi diploma nélküli egyszerű emberre, hogy „ne nőjön a fejükre”. Míg az USA-ban imponál, ha valaki gazdag, nálunk kevésbé. Közelebb vagyunk a kelet-európai kollektív társadalmi ideálhoz, mint pl. az individualistább értékrendű Hollandia. Politikusok megítélésében az egyéni teljesítmény kevésbé fontos, mint a megbízhatóság. A bűnbe keveredő politikusnak akkor bocsáthatnak meg, ha szolid és józan életvitelét a média megjeleníti, mint pl. volt az Horn Gyula esetében. A valós történések csak keretet szolgálnak a mitikus magyarázatoknak, elméleteknek, és nem feltétlenül tükrözik a valóságot.
