A film arról szól, amit naponta látunk internetes és valós evilági hétköznapjainkban: a kettészakadt Magyarországot, a dualista világnézetbe süllyedt magyar társadalmat, amelyben már nemzeti ünnepet ülni, kokárdát hordani, süteményt enni se lehet orbánozás és gyurcsányozás nélkül. Az Eric Voegelin által – talán anakronisztikusan, de kétségtelenül sikeresen – politikai gnoszticizmusnak nevezett jelenség sajátossága, hogy a világot „jóra” és „rosszra” bontja, radikális kategóriákban gondolkodik, ahol a politikai paletta sokszínűségének, a társadalmak komplexitásnak, a vélemény-pluralizmusnak, a világnézeti változatosságnak és a multipoláris geopolitikának nincs helye. Ez látszik érvényesülni egyre inkább az Egyesült Államok politikájában és sajnos, szinte műhelypéldaként, a magyar társadalomban is, amelynek toxikus, hétköznapjainkra kiható hatásáról szól Reisz Gábor filmje.
A film főhőse, Ábel, egy álmodozó Z generációs (2000 után született) fiú, aki élete egyik sorsdöntő pillanatában, az érettségire való felkészülés során szerelembe esik, így nem igazán tud a vizsgákra készülődni. Erre – az ő szemszögéből talán, másodlagos megpróbáltatásként és teherként – jön az a politikai, ideológiai és identitásháborús perpatvar, amely történelemtanára és Ábel (Adonyi-Walsh Gábor) apja (György: Znamenák István) között zajlik. A történelemtanár (Jakab: Rusznák András) a szabadelvű, liberális eszméket megtestesítő, kormányellenes középosztályt, értelmiséget képviseli. Tele feszültséggel, frusztrációkkal, felháborodással, a tehetetlenség-érzet fájdalmával és krízisével, amely oly sok magyart (különösen az értelmiség körében) a valóságban is szétfeszít. Lelki szemetesládája családja és sokszor a munkája, amelyben próbálja felgyűlt világfájdalmát szétkürtölni, sokszor sikertelenül vagy kontra-produktívan, saját környezetét is felemésztve. Jakab azt a több milliós tömeget jeleníti meg, akik vagy elmenekültek az országból (csak Ausztriában már egy Szatmárnémeti méretű magyar közösség él vagy dolgozik), vagy még Magyarországon élnek, de a kormánypolitika megfojtja őket ilyen-olyan oknál fogva: vagy valós, vagy képzelt teherként érzékelik azt. Ábel, az álmodozó és szerelmes fiú apja, György ellenben Jakab, a liberális történelemtanár antitézise. Vérbeli jobboldali, konzervatív, akinek apját meghurcolták anno a kommunisták, innen maradt meg számára a transzgenerációs trauma és zsigeri utálat a baloldalnak nevezett pártok és mozgalmak iránt (még ha azoknak sok közük ma már a poszt-fasizmus és kapitalista realizmus korában nincs is az egykor jobb kort megélt baloldalisághoz). György önmagához és fiához is szigorú, művelt, hazáját szerető, a jövő felé aggodalommal tekintő ember. Észre se veszik Jakabbal, hogy alapvetően mindketten országukért aggódnak – másképp. Azt az egyébként messze nem egységes és nagyon sok identitásra szakadt „jobboldalt” akarja szimbolizálni, aki valamilyen oknál fogva – reális alternatíva híján vagy hűségből, a történelmi apafigura iránti igényből – 13 éve hatalomban tartják 1989 egykori szakállas hősét. A két férfi konfliktusa egy szimbolikus kokárda körül forog, jelképezve a kortárs Magyarországon uralkodó közhangulat nemzetformáló, vagy még inkább, nemzetpusztító hatását. Ábel e két erő – liberális eszméket valló fiatal tanára és konzervatív, kormánypárti apja – közül saját maga világát választja, elmenekülve háborgó valóságától. Mark Fisher kapitalista realizmusának fiataljait foglalja össze Ábel figurájában Reisz Gábor, akik nehezen találják helyüket a világban és a politikai csatározásoktól csömörölten állandó menekülésben vannak egy alternatív világra vágyva (szerelembe, vágyálmokba– vagy amit a film nem feltétlenül mutat: hallucinogénekbe).
A Magyarázat mindenre toxikus politikai feszültsége és az ártatlanságot, tisztaságot jelképező Ábel menekülése a maga védelmező álomvilágába látlelete a magyar társadalomnak, immár határokon innen és túl is. A dualista világkép sajnos átköltözött Erdélybe is, erre egyértelmű jelek utalnak az egymásnak feszülő közéleti csoportokban és internetes visszhangszobákban. Ha a magyarokra vonatkozóan is elkészülne egy olyan kötet, amit a Babes-Bolyai Tudományegyetem rektora, Daniel David készített a románságra nézve („a román nép pszichológiája”), akkor nagy eséllyel az elmúlt 13 év politikai dualizmusa és barátságokat, családokat szétszaggató és a hétköznapi élet szövetét burjánzó sejtként szétvető feszültsége ott lenne vaskos fejezetként a magyarok közgondolkodásának és lelki állapotának egyik sajátosságaként. Mi az oka, hogy ide jutottunk? Hogy lettünk mind Jakab vs. György csatájának harcostársai? Miért nem figyelünk Ábeljeinkre, az ártatlanság, a szeretet és a szerelem gyermekeire és a jövő hordozóira, amelyek nemcsak generációk és ideológiák feletti egységbe kovácsoló erőként kellene, hogy előttünk álljanak?
Ábeljeink ártatlansága és végtelen nagy magánya ott lapul minden mai magyar kamasz életében és talán ezen kellene elméláznunk, ezt az érzékeny és sebezhető tisztaságot kellene védeni, ezért kellene többet tenni. Ehelyett viszont azt látjuk, hogy Jakabok és Györgyök egymásnak feszülő harcában, mint Peter Jackson legendás filmtrilógiájában a hatalom gyűrűjének elpusztításán összevesző idősek körében a jövőt és a megoldást csakis a hobbitok, ez esetben az Ábelek jelentik, akiket még nem fertőzött meg a „jobb” vagy „bal” kettőssége és értelmetlen harca.
Egy országnak és közösségének foglalkoznia kell traumáival, sérelmeivel. Van elég a „bal-” és „jobboldalnak” is, de a többség jóval e modern, másfél évtizedes kettészakadás előtti időkből görgetődik tovább. Ezeket a kollektív sérelmeket csak párbeszéddel lehetne megoldani, ahol talán Ábel, az álmodozó Z generáció lehetne a közvetítő. Hogyan történhet meg ez a jelenlegi körülményeket ismerve? Jómagam nem tudom ezt. Nem értek hozzá, de akik igen, azoknak jó lenne többet foglalkoznia ezzel a témával, mert az irány és a tendencia rossz és elszomorító és az sem enyhítő körülmény, hogy ez a jelenség ma már sajnos globális tendenciaként értelmezhető. Az Ábelek mindenhol egyedül vannak és álomvilágukba, képzelt vagy valós tengerpartjaik végtelen szabadságába menekülnek, ahol a hangos káosz kérdéseire magyarázatot találnak. Magyarázatot mindenre.
