BENKŐ LEVENTE
Ezerkilencszáznyolcvan októberében elvittek katonának. Novemberben volt talán, egy hónapos bakákként meg akartunk lógni öcsémmel a brăilai laktanyából, hogy ott lehessünk a brassói koncerten. Nem vállaltuk az esélytelen kalandot, de a nótákat dúdoltuk. Fütyörésztük, amikor az őrállásban egymást figyelmeztettük: jön a napos tiszt! Éjnek idején. Ahelyett, hogy aludna… És a szolgálat vége felé elhozattuk hazulról a lemezek egy részét. Aurel hadnagy, fiatal, vagány, rugalmas huszonéves és szintén zenebolond odavolt, „fiúk, hát ez a ti Omegátok, ez a muzsika fenomenál, kár, hogy nem értem a magyar nyelvet, ha angolul is megjelenik valami, biztosan megveszem…”
Sok év telt el azután. Sok-sok fenomenál új muzsikával. Amikor Isten felhozta Kolozsvárra a jódolgomat, s a krónikás kollégák megkértek, írnék valamit a lap ötödik szülinapjára, elkezdtem: „Úgy indultam el, hogy tudtam, hosszú lesz az út / Nem jelentett jövőt a kettészakadt múlt / Kötözték kezem-lábam buzgó jóslatok / Maradjak veszteg, messze úgysem juthatok…” Szóban, írásban, na, így van ez.
Kétezeröt májusában, a marosvásárhelyi koncert előtti napon fogtunk kezet Kolozsváron. Megöleltük egymást. Amit nyolcvanban elvett tőlünk a bakaság, visszaadta a Jóisten Marosvásárhelyen, majd később Kolozsváron.
Párszor még beszélgettünk telefonon. Budapesti illetőségű, de velem egyazon sepsiárkosi/középajtai gyökerű névrokonunk, az Ő pesti villamosmérnök dupladruszája álmodta-tervezte-szervezte-forma a Benkők „világtalálkozóját”. Ami sajnos, elmaradt. A következő kézfogás, s az újabb ölelés is. Egyszer, majd, talán…
Isten nyugtasson békében, angyalok kísérjenek a Csillagok útján, Benkő Laci!
Egy életre szól – és még tovább
KOVÁCS HONT IMRE
Beléptem a Facebookra és a legfelső bejegyzés a hat perccel korábban megosztott halálhíre volt. Belém hasított az elkeseredettség, a gyász. Benkő Laci és az Omega életem meghatározó nevelői. Számomra ők azok, akikért egy kamasz tiszta szívvel rajong, akik befolyásolják a formálódó szellem és lélek értékrendjét. Távozása nem lepett meg, de végtelenül elkeserít, és még inkább felértékeli azokat a személyes élményeket, amelyek hozzá kötnek.
Valamikor ikonomként rajongtam érte, s zenéjével, zenéjükkel éppen ők tanították meg nekem, hogy nincsenek ikonok. Csak emberek vannak. És az a csodálatos Benkő Laciban és az Omegában, hogy mércéjük éppen az emberség, az egymásrautaltságból fakadó egyenrangúság zenész és rajongó között.
Van két mondatuk, ami mindig irányt mutat nekem: „Tedd hát, és találd meg életed súlyát!”, „Nézd az utat, feledd az álmaidat. / Addig menj, amíg menni tudsz, / addig élj, amíg élni tudsz!”
Amíg menni tudott: rohant. Amíg élni tudott: másoknak is élt. Például nekem is. És halálával az én életemben is lezárul egy korszak: most már biztos, hogy sosem láthatom többé a legendás felállásában játszani az együttest, amely a mai napig a legnagyobb hatással van rám.
De ezt is tőlük tanultam: „(…) Az élet megy tovább. / Nyárra már fölötted zöldell / s belőled hajt az ág.”
Köszönöm, Laci! Nyugodj békében!
