Október 10. Ünnep és emlékezés hangulata vibrált az új Héritage koncertteremben, amikor a Zenei Ősz nyitóhangversenyére értem. Hálás vagyok, hogy a kezdetektől részese lehettem e rangos kolozsvári komolyzenei fesztiválnak, hogy már fiatal diáklányként a hazai és nemzetközi hangversenypódiumok legkiválóbb és legelismertebb művészeit hallhattam, miközben nyomon követhettem az időközben megfiatalodott zenekar fejlődését, éretté válását. Visszatekintve elmondhatom, hogy a legelső Zenei Ősztől kezdve, Kolozsvár koncertlátogató közönsége, szívét ünnepi ruhába öltöztetve, a fesztiválok lelket nemesítő zenevilágában élt. Ezen a borongós, esős őszi estén, a Lawrence Foster karmester által vezényelt hangverseny zenei ritkaságokat is tartalmazó műsora a második világháború befejezésének 80. évfordulójára emlékeztetett. Habár a művek többsége a háború, a holokauszt borzalmait, valamint a művészlélek vívódásait közvetítették, reménykeltő végkicsengésük azonban az Istenbe vetett hit, a zene és a tánc gyógyító erejével felszabadított, lelki békét hirdetett.
Arnold Schönberg (1874–1951) osztrák zeneszerző Egy varsói túlélő (A survivor from Warsaw) című narrátorra, zenekarra és férfikarra komponált kantátája, a varsói gettóban átélt borzalmakat eleveníti meg mélyen felkavaró drámai erővel. Jasper Parrott a közel kilenc perces mű narrátora, a sokkoló erejű zenekari kísérettel karöltve, megrendítő szuggesztivitással adta elő a Schönberg által írt angol szöveget. A történelmi leckének is beillő „igaz mese” azt a pillanatot ragadja meg, amikor a gettó zsidóinak egy csoportját, fiatalt és öreget, csendest és lázadót, bűnöst és ártatlant a náci katonák kirángatják a búvóhelyükről, embertelenül megalázzák, megkínozzák őket, és a halálra ütlegelteket számolásra kényszerítik, mielőtt gázkamrába vinnék őket. A meggyötörtek héberül énekelt Shema Yisrael (Halld meg, Izrael…) imája a hitben megerősödöttek végső búcsújaként hangzik el a mű lezárásaként, amit a Cornel Groza vezette férfikar intonált mély megrendüléssel.
Benjamin Britten (1913–1976) angol zeneszerző Hegedűversenye (op. 15.) nehéz, súlyos muzsika, abban az időben íródott, amikor az egyre sötétebb politikai helyzet arra kényszerítette Brittent, hogy elhagyja Angliát, és az Egyesült Államokban keressen új hazát. Az 1939-ben komponált hegedűverseny a zeneszerző első nagyobb szabású műve, amelyet Amerikában írt. Saját bevallása szerint Britten sohasem volt elégedett a mű formájával, így 1954-ben átdolgozta a versenyművet. Roman Simovic világhírű hegedűvirtuóz, 2010-től a London Symphony Orchestra koncertmestere, az 1709-ben készült csodálatos hangú Stradivari hegedűn játszik. Britten Hegedűversenyének előadójaként briliáns virtuozitása, mélyen gyökerező drámai érzéke, érzékeny költőisége fogott meg. Az első tételben a szólóhegedű által bemutatott főtémát kísérő üstdob hangja felkiáltójelként figyelmeztet veszélyre, háborúra, halálra. A lelki vívódásokban némi vigaszt a hegedűszóló dallamossá szelídült zenei frázisai nyújtottak. A mozgalmas, katonás, menetelő ritmusú második tétel feszültséghordozó. A hegedű hosszan kígyózó virtuóz kadenciájának fájdalomtól cikázó gondolatai, égbe kiáltó sóhajai után a megállás nélkül kapcsolódó utolsó tétel zenekari „siratója” felerősíti a hegedű „panaszait”. A barokk eredetű passacaglia különböző hangulatú variációiban megválaszolt és megválaszolatlan kérdések, drámai és lírai pillanatok váltakoznak, míg végül minden lecsendesedik, és az utolsó hangok elhozzák a megbocsátás, a megbékélés és a lelki nyugalom érzését. Roman Simovic ezernyi színben tündöklő virtuóz hegedűjátékát a közönség ovációval kísért tomboló tapssal jutalmazta, aki végül ráadásként, Ysaÿe 2. Szonátájának Obsession-tételével búcsúzott a lelkes közönségtől.
Ludwig van Beethoven (1770–1827) IV. G-dúr zongoraversenyére (op.58.) ritkábban esik az előadók választása, gondolom ennek oka a lírai mélységekben rejlik, hiszen már a zongora bensőségesen megszólaló bevezető akkordjai is elmélyült utazást ígérnek a lélek rejtekeibe. A zenekari bevezető szép dallamvilágában számtalan beethoveni kérdés fogalmazódik meg az ember sorsáról, a művészi lélekről, ember és a környező világ kapcsolatáról. Zenéje az elmagányosodó, a megnemértettség lelki fájdalmától szenvedő zeneszerző meghatóan szép költői gondolatait tárja elénk. De ahogy a vihar után is kisüt a nap, úgy Beethoven meggyötört lelkének mélyéről is gejzírként tör fel az életigenlő, kirobbanó öröm a fináléban. Elena Bashkirova zongoraművésznő nem először jár Kolozsváron, tolmácsolásának szépségét a költőien éneklő és a ragyogó virtuóz részek kontrasztja, a könnyű fuvallatként megszólaló pergő skálamenetek, a könnyedén hullámzó futamok, a csilingelő trillák, a zenekarral és hangszeres szólókkal folytatott dialógusok jelentették. A ráadásként játszott Schumann Des Abends című fantáziadarabját érzékenység, lírai finomság jellemezte. Beethoven zongoraversenyét Lawrence Foster művészi érzékkel irányította, hol a zongorának teljesen alárendelve a kíséretet, hol vele karöltve, a zenében megfogalmazott gondolatok és érzések minél színesebb kifejezésére törekedett.
Igor Stravinsky (1882–1971) a Scènes de ballet című balettzenéjét 1944-ben komponálta a Broadway-en lévő The Seven Lively Arts színház számára. A groteszk és humoros pillanatokkal fűszerezett, különböző hangulatú balettjelenetek a klasszikus táncformákra épülnek, zenéjüket zseniális hangszerszólók teszik izgalmassá. Felemelő fináléja az Apoteózis, a tánc felszabadító örömét sugározza, ami a közönséget is felvillanyozta. Csodák csodájára, ekkor a mindig precíz, tökéletességre törekvő Lawrence Foster a közönséghez fordult és roppant szimpatikusan elmagyarázta, hogy az ő karmesteri hibája miatt az Apoteózis utolsó szakaszát megismétlik. Azzal máris magasba emelte a karmesteri pálcáját, hogy a zenekarral a tánc és a zene lélekformáló szerepét még nagyobb fénnyel dicsőítsék.
