DEÁK FERENC
A színház előcsarnokában álltam néhány ismerőssel a szomszédos településekről, amikor odajött egy addig ismeretlen arc. Valaki a csoportunkból a Terápiában, vagy a gyár udvarán található Gyógyszerkutató Intézetben dolgozott, őt köszöntötte, majd rendre bemutatkozott mindenkinek. A nevemet hallva rákérdett: „Bácsból?” Bólintottam egyet, ő pedig folytatta: „Te vagy azzal a pénzzel, amit...?” Igen, válaszoltam, mi vagyunk azok – rámutatva a mellettem álló Pongrácz Józsefre. Ami a pénzt illeti, 31.408 lejről volt szó (nagy összeg akkoriban), amely a kisbácsi magyaroktól gyűlt össze, és a Contul Libertatea bankszámlára kellett volna beküldeni. Országos akciónak számított a gyűjtés, a köztudatban úgy élt, hogy az összegeket a forradalomban elesettek és megsebesültek családjainak a megsegítésére fordítják. De mi vonakodtunk átutalni, mert nem bíztunk az új hatalom által behajtott nagy összegek célirányos elosztásában. Egy hónapig őriztük a pénzt, amíg megtudtuk, hogy alakulóban érdekvédelmi szervezetünk, amelynek megalapozásához pénz szükséges. Ezért úgy döntöttünk, hogy 1990. február 5-én az összeget a Letéti és Takarépénztárba (CEC) a Pálffy Zoltán névre szóló bankszámlára utaljuk át. Így is tettünk, bizonyíték rá a 0019902/05021990 nyugta. Úgy látszik, hogy Buchwald Péter már tudott erről az összegről, amikor a színházban összefutottunk.
Ez az első találkozás olyan jó benyomást keltett bennem, hogy eldöntöttem, ha az alakuló gyűlésen elhangzik ennek a személynek a neve – amit többször ismételgettem magamban, hogy megjegyezzem – és jelölik valamilyen tisztségre, én biztosan rá fogok szavazni.
Nemsokára a sors úgy hozta, hogy rendszeresen részt vehettem a megyei RMDSZ gyűlésein, ahol olyan személyiségek voltak jelen és szólaltak fel a magyarság ügyes-bajos dolgain vitatkozva, hogy hónapokig nem is mertem egy szót sem szólni, nehogy rosszul hangozzék, amit mondani akarok. Jobbnak találtam inkább a gyűlést követő napon bemenni a Fürdő utcai székházba, és az akkori elnökkel vagy alelnökökkel megbeszélni a teendőket. Igaz volt Buchwald Péter mondása: „Ha a székházban a csillár a választmányi gyűlés alatt leszakadna, városunk magyarsága vezető értelmiségiek nélkül maradna.”
Közelebbről megyei RMDSZ-elnökké megválasztása után 1990. szeptemberét követően ismertem meg. Buchwald Péter rendszeresen részt vett a falugyűléseken, rendezvényeken, kulturális eseményeken. Nagy híve volt a kisbácsi szüreti báloknak. Kapcsolatunk, - mondhatnám már, barátságunk - azért alakult ennyire jól, mert kölcsönös volt a támogatás. Bármikor és bármire szükség volt, mi kéznél voltunk. Emlékezetes marad a számomra 1992. november 30-ai Mátyás szobor előtti nagygyűlés, vagy ugyanabban az évben a december 6-ai nagyon feszült hangulatú néma körmenet, aminek a végén Buchwald Péter arra kért meg, hogy kísérjem el Domokos Gézát a Mócok útja eleji Német Demokrata Fórum (FDG) székházáig. A felhördült tömeg között Domokos Gézával karon fogva, a szomorú helyzetről elbeszélgetve mentünk gyalog az Unió (Memorandumului) úton egészen a FDG székházáig.
Azt sem tudom elfelejteni, amikor Péter azzal a javaslattal állt elő, hogy szervezzünk egy polgári fórumot Kisbácsban. Csak kapkodtam a fejem, amikor elgondoltam, hogy egyszerre tíz-tizenkét szenátor lesz jelen a szövetségi elnökkel az élükön. Az eseményre 1996. március 2-án került sor, amiről Buchwald Péter Egy elnök, szenátor, alprefektus emlékei című írásában így emlékszik vissza: „Amikor rám került a sor, megbeszéltem a kisbácsi Deák Ferenccel, a helyi RMDSZ vezetőjével, régi barátommal, aki talán a legtöbbet segített nekem mindig és minden vonalon, hogy a Kolozs megyei fórumot tartsuk Kisbácsban. 1996. március elején erre sort is kerítettünk. Igazi ünnep volt ez a Kolozsvár külvárosának tekinhető faluban. Mondhatom, dédelgettek bennünket...” és folytathatnám a gondolatot, a Szabadság napilap 1996. március 19-i számában megjelent A skorpió logikája című írásból két mondattal: „Egy héttel az SZKT előtt polgári fórumon találkoztunk a kisbácsiakkal és itt mondta a Markó Béla vezette szenátoroknak Veres László plébános, hogy Szent László óta nem politizáltak olyan becsületesen magyar politikusok választóik érdekében, mint az RMDSZ képviselői. Azt, hogy eredményesen, ő sem mondta...”
A szüreti bálokhoz visszatérve egy idő után Buchwald Péter jelenléte nékülözhetetlen volt. Mondhatnám, ő volt a bál előtti vagy a csősztánc után megszervezett zártkörű asztalüléseken a meghívott vendégek istápolója. Pontosan tudta a házi rendet, mindenkit ismert a szervezők közül, épp úgy, mint a meghívott vendégeket. Ő akkor is ott volt, amikor a Romániai Magyar Szó szerkesztői, Gyarmath János főszerkesztővel az élükön, vagy Sylveszter Lajos, a sepsiszentgyörgyi Háromszék című lap szerkesztője volt a vendégünk, a Művelődés című napilap szerkesztőivel együtt. Nem hiányzott akkor sem, amikor Czine Mihály, a budapesti Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem professzora tisztelt meg jelenlétével, vagy akkor, amikor Bitay Károly, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja tett eleget meghívásunknak. Vagy amikor Takács Csaba ügyvezető elnök, illetve Markó Béla szövetségi elnök fogadta el a meghívást. És folytatni lehetne a sort.
A 2002. október 5-én megtartott szüreti bálról Valkai Krisztina a Szabadság október 7-i számában a Tizenharmadik RMDSZ-szüreti bál Kisbácsban című beszámolójában többek között ezt írja: „Az immáron tizenegyedik alkalommal jelen levő Buchwald Péter észrevételezte: a táncoló lányok most is olyan fiatalok és szépek, mint tizenhárom évvel ezelőtt, amikor előszőr vettem részt az eseményen.”
Még egy rövid történetet hadd említsünk meg, amivel szintén azt a megállapításomat szándékszom alátámasztani, miszerint Buchwald Péter mindenki barátja volt. 1993. február 27-én a kolozsvári sportcsarnokban szervezett farsangi bál nagy sikernek örvendett. Zsúfoltságig megtelt a terem. Kisbácsban az alakulóban levő csapat a megyei elnök és Pálffy Zoltán megyei titkár kérésére első alkalommal vett részt, mint rendező a bálon. A bál alkalmával minden a forgatókönyv szerint, a legnagyobb rendben zajlott le. A bál végén, az akkori megyei RMDSZ elnök, Kötő József, Buchwald Péter szenátor, Molnos Lajos társadalomszervezési alelnök, valamint a megyei titkár külön megköszönték a kisbácsi csapatnak a kitűnően véghezvitt feladatot. Mi több, Buchwald Péter mindenkivel kezet fogott, és pertut ivott azt mondva: „Mától kezdve ti vagytok az én barátaim.” Nagy megtiszteltetés volt a csapat minden tagjának, hogy tegező viszonyban lehetett a szenátorral. Nem is volt ebben semmi különös. De az őszi kisbácsi szüreti bálon egyik csapattársunk a bejárati ajtó mögül kiugorva hangosan így köszöntötte a bevonuló vendégsereg élén haladó Buchwald Pétert: Szerussz, Péter! Mindezt azért, hogy az ajtó körül álló tömeg vegye észre, ő tegező viszonyban van a szenátorral. Később elmondtam neki, hogy nem éppen így kellett volna cselekedni, mire a válasz az volt: „Nem azt mondta, hogy tegezzük? Hát barátok vagyunk, nemde?”
Buchwald Péter nem csak bálozni jött Kisbácsba. Mindig és mindenhol ott volt, számíthattunk a véleményére. Végigkísérte az 1998 januárjában elkezdett egy éves helységnévtábla háborút, a Magyar Ifjúsági Ház építését a kezdeti szakasztól az avatásig. Jelen volt a helyi RMDSZ megalakulásának évfordulóin, de magánemberként és barátként is sokszor megfordult nálam is. Az utóbbi időben inkább telefonon tartottuk a kapcsolatot. 2020 nyarán összefutottunk a városban, és megegyeztünk abban, hogy kijön hozzánk.
Ez meg is történt 2020. augusztus 15-én. Néhány órát töltöttünk együtt sörözve, felgöngyölítve az eltelt harminc év jóval és rosszal fűszerezett emlékeit. Egyetértettünk abban, hogy mi még kifogtuk azt az RMDSZ-t, amelyben a kimondott szónak súlya volt, a párbeszéd őszinte és nyitott, az egymás iránti tisztelet kölcsönös. Talán ezért is volt mindenki mindenkivel barát. Aztán felsóhajtott: „bizony Isten, a korom ellenére eljönnék még egyszer a szüreti bálba!”Erre viszont már nem került sor, mert néhány éve a kisbácsi hagyományos szüreti bálok is elmaradtak. Ezeknek is már csak az emlékük él. Ahogy szép emlék marad Buchwald Péter barátsága is. Legutoljára kedves felesége, Csibi temetésén találkoztunk. Ott ült egy széken, családja körében a Házsongárdi temető kápolnája melletti téren, és fogadta a részvétet nyilvánítókat. Hozzá mentem, megölelt, és azt súgta a fülembe: „Látod, Feri, az embert hamar elfelejtik. Nem sok RMDSZ-es jött el.” Majd hangosabban folytatta: „Köszönöm szépen, hogy eljöttél, éreztem, hogy te itt leszel.”
Igen, Buchwald, én eljöttem. Én így szoktam őt szólítani, amit nem igazán szeretett. Többször megjegyezte: „Hallgass ide, öregem: ne szólíts engem Buchwaldnak. Én Péter vagyok, úgy ahogy te nekem Feri.” Igaza volt. Csak hát én 1990. február 18-án, az Állami Magyar Színház előcsarnokában ezt a nevet jegyeztem meg: Buchwald.
Pihenésed legyen csendes, kedves barátom, Péter!
