Tény, hogy a mai világban, amikor a technológia olyan lehetőségeket nyit, amilyenekről tíz éve nemhogy a nyugdíjkorhatár felé közeledők, de még a jóval fiatalabbak sem álmodtak, a bankkártya és a bankkártyás fizetés már egyáltalán nem ördöngösség. Csakhogy ez itt Románia, kérem, ahol, miközben a nyugdíjasoktól hirtelen elvárnák, hogy bankkártyával hókuszpókuszkodjanak, eddig az állami tulajdonú Román Posta sem kínálta fel ügyfeleinek a kártyás fizetés lehetőségét – bár pénteken kiadott egy közleményt az említett vállalt, miszerint elkezdik ellátni az ehhez szükséges POS-terminálokkal a postahivatalokat.
Akkor mi ez a nagy sietség a nyugdíjak „kártyásításával”? És egyáltalán, miért kötelező a disznótor?
Ami engem illet, sok olyan nénit-bácsit láttam, hogy az utazásra feljogosító kártyájukat sem tudják érvényesíteni (miért is nem volt jó a régi, papír alapú bérlet!?). Mi lesz hát akkor, amikor már nem mindegy, hogy a kártya melyik felét használják, amikor még egy PIN-kódot is meg kell jegyezniük, s a pénzfelvételkor el kell „társalogniuk” a bankautomatával, amely ahelyett, hogy egyből adná a nyugdíjat, mindenféle opciókat kínál, ráadásul sok közülük már érintőképernyős technológiájú? És mi lesz azokkal a nyugdíjasokkal, akik vidéken élnek, ahol nincs is bankautomata? Még jó – mondhatnám most némi fekete humorral –, hogy vidéken nincs sok 3000 lej fölötti nyugdíj (ha jól tudom, egy nap egy személynek legtöbb ennyit ad ki a bankautomata), így nem kell majd kétszer beutazniuk érte városra…
Egyébként, ha hiszik, ha nem, amikor nemrégiben sorban álltam az egyik főtéri automatánál, megkért az előttem álló, teljesen idegen, idősebb hölgy, hogy segítsek neki pénzt kivenni. Mielőtt még magamhoz tértem volna meglepetésemből, már mutatta is a papirost, amire fel volt írva a PIN-kód. Otthon hagyta az olvasószemüvegét – magyarázta… Persze – másfelől – magam is ismerek olyan nagymamákat, nagytatákat, akik idős koruk ellenére nagyon hamar összebarátkoztak a modern kor vívmányaival, így a számítógéppel, internettel, okostelefonnal (és igen, bankkártyájuk is van). Igaz, nem feltétlenül jószántukból, hanem például azért, mert gyermekeik külföldre szakadtak, s rákényszerültek, ha hetente látni akarták az unokát. Ilyenformán lehet, hogy a bankkártyás nyugdíjra való kényszerítés is csak az elején lesz nehéz, s csak én látom túl sötéten a helyzetet. Különben is: ha netán összeomlik a (bank)kártyavár, rögtön el lehet kezdeni újat építeni.
S hogy mi lesz közben a postásokkal? Nos, azt hiszem, ők elmehetnek kártyázni…
