KISMIHÁLY BOGLÁRKA
Vasárnap reggel gyorsan beléptem a Pádis szerelmesei Facebook-csoportba, ahol egy személy jelezte, hogy előző nap jártak fent a Sík-havason, s találtak még virágokat. Ekkor felcsillant a remény, hogy talán mégsem kell csalódást okoznom a résztvevőknek, s ha a végtelen krókuszmezők nem is fognak várni, de néhány szál virágot mégis találunk majd. A csapat nagy része már kora reggel gyülekezett Kolozsváron, hárman pedig Kalotaszentkirályon csatlakoztunk a kisbusz utasaihoz. Néhányan reggeli szundikálásra használták ki a majdnem másfél órás utat, mások beszélgetéssel ütötték el az időt, így szinte észrevétlenül meg is érkeztünk a hágóra, ahonnan a túra indult. Mivel a nap hétágra sütött, a széldzsekit be lehetett pakolni a hátizsákba, rövid eligazítás után pedig neki is vágtunk a meredek domboldalnak. A reggeli fényben fürdőző üde zöld lombkoronák, az ég virító kékje és a friss fenyőillat pillanatok alatt kiűzte elménkből a város zaját, így teljes mértékben rá tudtunk hangolódni a természetre, miközben felfele kaptattunk. A napkrémek, a kalapok és a napszemüvegek is hamar előkerültek, az első szusszanásnyi időt kihasználva pedig le is vettettük magunkról a plusz rétegeket, hiszen a kaptató rendesen beindította a hőtermelést.
Az út szélén élénk mocsári gólyahírek sárgállottak, de egy-egy szál sáfrány is árválkodott magában jelezve a tavasz végét. A Muncelu Mare alatt található fakitermelői úton haladva kezdett kinyílni előttünk a táj, így a Sasbércet, az Égett-kőt, a Fehér-köveket, illetve a Vlegyásza-csúcsot is könnyedén be tudtuk azonosítani. Csupán a fakitermelés szomorú eredménye rontott az összképen, így nem időztünk sokat. Az erdőből kiérve egy tágas legelőn találtuk magunkat, ahol leheveredtünk a fűbe, és jóízűen elfogyasztottuk a tízórainkat. Itt már nagyon közel voltunk a Néma-havashoz, viszont az ellenkező irányba indultunk, tovább elhaladva a Mikó-havas mellett, a távolban pedig a Sík-havas is feltűnt, amelyen néhány apró hófolt fehérlett. Hamarosan rátértünk a Vlegyásza irányából érkező kék sáv jelzésre, s ezen haladtunk tovább a nyílt terepen, élvezve a kellemesen hűs szellőt és egymás társaságát.
Az ominózus, égbe nyúló fakereszt mellett elhaladva tudtuk, hogy közeledünk, hamarosan pedig meg is pillantottuk a Tolvajkő jellegzetes szikláit és a nemrég épített menedékhelyet, ahol újabb energizáló szünetet tartottunk a „csúcstámadás” előtt. Egyik társunk vidáman hívta fel a figyelmünket, hogy a ház alatt még nyílnak a krókuszok, így nem jöttünk hiába. Tavaly áprilisban szerveztük meg ugyanezt a túrát, akkor a virágok nagy része elő volt bújva a föld alól, viszont túl korán érkeztünk, így a szirmok még nem voltak kinyílva. Miután feltöltöttük energiakészleteinket, tovább indultunk a Sík-havas irányába, hamarosan pedig letértünk a kék jelzésről, hogy jobbról másszunk fel a csúcsra. Amint kitartóan haladtunk előre, itt-ott lila kis virágok jelentek meg a fűben, nemsokára pedig a távolban egy lila foltra lettünk figyelmesek. Nagyon megörültünk, így gyorsan megszavaztuk, hogy teszünk egy kis kitérőt a csúcs előtt. Amikor pedig elindultunk a távoli lila folt felé, kiderült: sokkal közelebb, épp előttünk is van egy hasonló kis liget, így pillanatok alatt sáfrányok százai vettek körül minket. Szinte nem is hittünk a szemünknek, hiszen csodával határos módon ezen a részen még nem nyíltak el a virágok, mi pedig nem győztük fényképezni őket, s gyönyörködni a szépségükben.
Miután beteltünk a különleges látvánnyal, elindultunk a csúcs felé, elhaladtunk egy hófolt mellett, majd a borókák között keresve az ösvényt, felértünk a Sík-havas legmagasabb pontjára (1759 m), ahonnan pazar kilátás nyílt a Vlegyászára, a Bocsászára, a Nagy-Biharra, sőt, még a Rozsda-szakadékot is be tudtuk azonosítani. Lefele igazi útvesztőben éreztük magunkat a borókásban csörtetve, de sikerült utat találnunk, így rövidesen le is értünk az egyenesebb terepre, s hamarosan ismét becsatlakoztunk a kék sáv jelzésbe, amely visszavezetett a Tolvajkőhöz. Miután elkészült a csoportkép, néhányan a falatozás és a napfürdőzés mellett döntöttek, a többiekkel pedig felmásztunk a sziklákra, ahonnan teljes kilátás nyílt az alattunk elterülő Oncsásza-rétre, a Pádisi-fennsíkra és a Mócok templomára. A távcső is előkerült, így végigpásztáztuk a látóhatárt, majd miután visszatértünk a többiekhez, mi is falatoztunk és pihentünk egyet, majd elindultunk hazafelé. A nap erős sugarai nem kegyelmeztek, így néhány társunknak rákvörösen izzott a nyaka, a visszafele vezető út monotóniája pedig kezdett fárasztóvá válni mindannyiunk számára. Összességében viszont hálásak voltunk, hogy ilyen szép idővel áldottak meg az égiek, a virágokról nem is beszélve, így elégedetten és pozitív energiákkal telve szálltunk fel a kisbuszra.
