Alig akad tucatnyi íróasszony Kalotaszegen, kihalóban a nagyírásos technika
Szembetűzött a nap a nyugati láthatárról, mialatt a péntek délutáni csúcsforgalomtól hemzsegő Mikó utcát róttam a Heltai felé. A tavasz ígéretével eltelve érkeztem a képzés zárónapjára, a varrócsoportban már javában tombolt a tavasz és a nyár, és jókedvet láttam, sikerélményeket és terveket. Erzsikéről tudtam, hogy ahol ő van, oda valahogy hazaérkeznek az emberek. Annál inkább, ha varrás van a dologban, hiszen ma is érvényes, amit sok évvel ezelőtti beszélgetésünk alkalmával mondott: „Ha fáradt vagyok, ha kapálásból érkezek vagy csak a kertből, varrok egy kicsit, és elmúlik, nem fáj a fejem, a lábam, a szívem, semmim...”
A magyarkapusi Kis Lukács Erzsébet szakmai zsűrik által elismert okleveles népművész, Sinkó Kalló Katalinhoz hasonlóan híres író-varró asszony (akivel felváltva tartják most a képzéseket). Mindketten már hetvenes éveiket tapossák, igazi kegy, hogy még vállalták a tanítást. Csodának nem csoda, majdhogynem természetes, számukra annyira fontos kincs ez a tudás, hogy folyton keresik, hogyan örökíthetnék tovább. Szülőfalujában Erzsike varrókört szervezett még jóval a járvány előtt, kis szobájában gyűltek össze hetente a lányok-asszonyok.
Flow, gyógyír, pszichológussal is felér ez a tanfolyam
Antidepresszáns, pszichológus, kikapcsolódás, feltöltődés... – sorolják a résztvevők, mit is jelentett az elmúlt hét, ez a napi néhány óra, míg a tanfolyamra jártak. Nemcsak a varrás hozta mindezt, hanem a társaság, a kialakult hangulat is. Említik az egykori fonókat, bár velem együtt többnyire csak regényekből vagy szakirodalomból ismerik a fogalmat, sosem jártak egy valóságos fonóban. „Számomra ez antidepresszáns. Elvonulsz egy világba, amit te magad teremtesz, ez egy flow, mint amiről Csíkszentmihályi Mihály ír, és ha szereted, ez bejön. A barátaim közül senki nem kézimunkázik, nincs senki, akivel ezt meg tudnám beszélni” – mondja Gyalai Korpos Ágnes, aki egy kolozsvári tömbházban festett bútorokkal berendezett gyerekszobában nőtt fel. „Bejött Kalló Feri bácsi Mákófalváról, ott ült nálunk egy hetet, megfestette a bútort. Ez a hetvenes években volt, én már beleszülettem. Sajnos a szüleim már nem élnek, megörököltem a bútorokat, egy házat is Kispetriben, a szüleim vásárolták a nyolcvanas években. Oda sokat jártunk ki, nagymamával ott töltöttük a nyarakat, ott láttam a néniket a kapuban varrni, hazajöttek a mezőről és volt foglalkozás. Ma már úgy tekintenek a faluban, hogy odavalósiak vagyunk. A szomszéd Ilona néni folyton varrt, kislányként néztem, időnként megengedte, hogy fogdosgassam a vásznat. Mindig csodáltam, ahogy varrják ezeket. Megpróbáltam én is otthon, de nem tanított senki. Örököltem elég sok kézimunkát, helyenként kifoszlottak, azokat szeretném kijavítani. Jó ezeket a technikákat megtanulni” – meséli Ágnes.
Sokan beszélnek tisztaszobákról, festett bútorokról, gyermekkori emlékekről kapu előtt kispadon varrogató asszonyokkal
Az egymással szemben álló asztalokon mindenki előtt jókora papírlap, ceruza, toll, vonalzó, sablon, olló, fonalak, vásznak, gyűszű. A lapon sorakoznak a nagy gonddal rajzolt minták: pipa, rozmaring, tulipán, rózsa, seprű...
A körösfői Fejes Kati kalotaszegi stafírunggal ment férjhez, nagymamája Kapusról rendelte, mert Körösfőn nem varrják az írásost, inkább vagdalásost. Hozományát a körösfői szülői házban tartja, népviseletét is őrzi, pártától a bojtig mindene megvan, sőt festett bútora is a tisztaszobában, ott áll a gyerekek hangszere is, nyáron ott gyakorolnak. Kolozsvári lakásukban fehér varrottas terítő díszíti a zöldre festett falat, mutatja fényképen. „Most éppen munkát keresek, a gyerekeket viszem-hozom az iskolába, hétvégenként ismerősöknek tortát készítek. Ezen a héten egyedül jöttek-mentek, itt volt az alkalom, hogy a fiúk egy kicsit önállósodjanak. Nekem a varrás kikapcsolódás, amikor túl sok van valamiből, akkor leülök és varrok egy kicsit” – mondja Kati, miért is jelentkezett a képzésre.
Ahogy beszélgetünk, Erzsike valakinek éppen mutatja az öltést a vásznán, s közben magyarázza: – Nincs eléggé szépen megrajzolva, én egy kicsit kihozom a rajzot szebben. Ezért kell megrajzolni pontosan, mert akkor sokkal pontosabban lehet varrni. Szoktam mondani, hogy aki szépen tud varrni, az a csúnya rajzolást is fel tudja javítani, aki pedig nem tud szépen varrni, az a jó rajzot is el tudja rontani – s a lányok nevetnek, Noéminek pedig eszébe jut az elronthatatlan családi receptek könyve, amit valakinek mégis sikerült elrontania már az első próbálkozáskor...
Születésnapi ajándék, miidő gyermekkori barátnőknek
Valamilyen szállal sokan kapcsolódnak a népművészethez, kézimunkához. Simon Eszter Nóra divattervezést végzett, sokat kézimunkázik, varr, ruhákat javít. „Gyermekkorom óta tűvel a kezemben ismer az egész rokonság. Kolozsvári vagyok, de nagymamám Felvincen él. Nem szeretnénk elszakadni onnan, nagyon nagy kincs az a felvinci ház. Teljes tisztaszoba van benne, dédnagymamám hozományával, varrottasokkal, torockói szobánk és festett bútorunk, kolozsbogáti, 1931-ben festették.”
Aki szépen varr, a rossz rajzot is kijavítja FOTÓ: KEREKES EDIT
Lengyel Melinda és Tóbiás Enikő januári és februári születésnapjukat ünneplik ezzel a képzéssel. Gyerekekként egy óvodába jártak, aztán tizenkettedikig egy iskolába, majd Enikő nagyobbik gyermeke és Melinda középső fia együtt járt óvodába, most pedig egy osztályba.
– Ezt a hetet magunkra szánjuk. Megajándékoztuk magunkat miidővel – mondja Melinda, akinek a mintarajzaira megfejtésként szolgál a végzettsége: mérnök. – Dédnagymamám 91 éves volt, úgy horgolta a csipkét szemüveg nélkül. Sötét konyha, kicsike ablak mellé leült a ládára, olvasta a Bibliát kicsike betűkkel. Az egyik nagymamám ott táncolt az esküvőnkön. 97 éves volt és Csegezen művelte a veteményeskertet. Szerette az életet, játékos volt. Horgolta ezeket a karikákat, az összes rongyunkat felhasználta, zsákszámra. Árulta egy idő után, aki odament, nem szabadult meg Iza mamától anélkül, hogy vigyen egy 10 vagy 20 lejes karikát. Ezt kötötte egész télen. A családban az asszonyok mind hosszú életűek voltak, úgyhogy én 104 évig fogok élni, én is öregkoromra kell valamivel foglalkozzak – meséli kacagva, hogy miért is jöttek pont egy kalotaszegi író-varró tanfolyamra. Enikővel együtt még elmondják, milyen jól érezték magukat, sok újdonságot tanultak, sokat kacagtak, úgy eltelt ez a hét... „Megtanultuk a nyelvet, most már csak cizellálni kell...” – értenek egyet.
Szeretném, hogy a kalotaszegiek szeressék az írásost
Nyiri Attila, a Kalotaszegi Vándor közösségi oldal üzemeltetője mondhatni kongatja a vészharangot.
– Amikor elkezdtem Kalotaszegre járni templomkönyveket készíteni, én is úgy voltam vele, mint sokan mások: Kalotaszegen vagyok, tele a templom terítővel, természetesnek vettem. Aztán amikor Katival (Sinkó Kalló Katalin) elindultunk összeírni a varróasszonyokat, kiderült, hogy sok faluban már nem is találtunk, egész Kalotaszegen nincs húsz asszony, aki tud még írásost varrni. Több mint egy évtizedes Kalotaszeg-járás után tudatosult bennem, hogy ennek vége – magyarázta. Az oldalon ezzel a kísérőszöveggel hirdették a képzést: „Kalotaszeg már csak morzsákban létezik és ez nagyon is érvényes az egyik legjelentősebb kalotaszegi kincsre is: a kalotaszegi nagyírásos varrottasra. Jelen pillanatban három személy az, aki megfelelően továbbadhatná, taníthatná a kalotaszegi nagyírásos varrottas rejtélyeit, fortélyait. Sinkó Kalló Katalin, Kis Lukács Erzsébet és Bálint Ágnes sárvásári nyugdíjas tanítónő. Nos Ágica néni, aki már a kilencvenes éveiben jár, sajnos ágyhoz kötve él, mert beteg lábai nem bírják a járást. Úgyhogy marad még két lehetőség a felsoroltak közül. Azt azért érdemes lenne felfogni, hogy ők ketten is meghaladták már a hetven esztendőt, jócskán benne vannak már a korban. Nekünk kell tehát közelebb menni a lehetőséghez, ha azt akarjuk, hogy még az ősi, eredeti módon megtanulhassuk a kalotaszegi nagyírásos rejtélyeit.” Azóta volt már képzés Kolozsváron és Nyárszón is, hétfőn kezdődik Sinkó Katalin következő tanfolyama, majd márciusban a Kis Lukács Erzsébeté. (Jelentkezni a 0740-166022 és 0746-954635 telefonszámokon lehet, a képzési díj 200 lej.)
Ideje, hogy újra reneszánszát élje a nagyírásos – kit a hagyomány ápolása, kit a hobbi hozott a képzésre FOTÓ: KEREKES EDIT
– Szeretnék még egy kalotaszegi alapkurzust vagy mesterkurzust, összegyűjteném mindazokat, akik ha nem is magas szintű hozzáértéssel, de ismerik az írásos technikáját, és kivarratnám az összes ismert mintát, ugyanis mintegy 150 nincs kivarrva, nem találtunk kézimunkákat. Kiadnánk ismét Sinkó Kati könyvét (Kalotaszegi nagyírásos, megjelent 1980-ban – szerk. megj.) – szövögeti a további terveket Nyiri Attila: – Én nagyon szeretném, hogy a kalotaszegiek szeressék ezt a hagyományt, de nem tudom őket erre kötelezni – fejti ki annak ismeretében, hogy sok kalotaszegi településen többgenerációs kimaradás miatt elfelejtették a nagyírásos technikát, s ha kézimunkáznak, inkább a vagdalásost kedvelik.
Törekvései illeszkednek a Molnár Attiláéival, a kurzusokat gyakorlatilag közösen szervezik az Erdélyi Kézmíves Céhhel a Heltaiban: a járvány alatt egy nyáron a céh Mákófalván kézműves fesztivált rendezett, ahol egy-egy hétig többféle népi foglalkozást ki lehetett próbálni bútorfestéstől a lópatkolásig. – Az írásosra akkor egyetlen személy jelentkezett, most decemberben viszont Kolozsváron túljelentkezés volt. Korábbi pályázatból korongozógépeket, díszműves varrógépeket vásároltunk, ezekre hirdettünk képzést, mihelyt akad elég jelentkező, indíthatjuk az agyagozó- és bőrműves-tanfolyamokat (részletek a céh közösségi oldalán) – mondta Molnár Attila, aki rövidesen szalonnafesztivált hirdet és legújabb ötlete kocsonyabált szervezni.
A pipát jobbról indítjuk, másképp felborul
Az író-varró tanulóknak ott lóg a nyakában a méretre vágott fonaltincs, nehogy elfogyjon munka közben a szál. Tálcányi vászondarabon dolgoznak a leendő íróasszonyok, csinos kis terítőkön szépen alakulgat a piros írás, körben szélesen kirajzolva a minta. „Emlékeztek, hétfőn azt hittük, hogy mi egy hét alatt ezt az egészet meg is varrjuk. Még mondtuk is, hogy túl üres, kéne ide a közepébe még legalább egy páva...” – mesélik immár a tudás birtokában. Sokat kellett visszabontaniuk is, van, aki eredeti mintát talált fel – olyan szépen kanyarog a sinyórja, mintha szándékosan így akarta volna. Itt nincs bírálat, nincs versengés, de van sok türelem, nyitottság, jókora adag önirónia és sok törekvés, egymás segítése szeretettel. Mert az írásos terítő kivarrása csak könnyűnek tűnik, de tulajdonképpen alapossággal végzett türelemjáték: a minta akkor szép, ha a lábak egyformán illeszkednek, ha a töltés nem is túl sűrű, nem is túl gyér, hanem éppen jó. Némi gyakorlattal viszont már csak úgy suhan a tű a vászon fölött.
Antidepresszáns, kikapcsolódás, az alkotás öröme FOTÓ: KEREKES EDIT
– Meg kell tanulni fogni a tűt, meg kell tanulni a töltéstechnikát, a motívumokat, a töltéstechnikák szabályozását, hogy mennyire engeded a cérnát, hogy szabályos legyen az a virág, mert ha nagyon megszorítod, akkor egyik része szabályos lesz, a másik része nem lesz szabályos – magyarázza Erzsike, és sorolja, hogy a minták sem véletlenszerűen kerülnek egymás mellé. – A rózsákból mindig kiindul egy életfa, egy sinyór, utána kiindul egy pipa, egy majoránna, és utána a tulipán. Kell tudni elhelyezni a motívumokat. Az első nap rajzoltunk a papírra, utána kell tudni, milyen irányba kell varrni. A rózsa szirmát balra kell varrni, a pipát is, ha nem onnan kezded, ahonnan kell kezdeni, akkor az felborul, nem lesz szép. A sinyórt magad felől előre, a pipát jobbról indítjuk, bal felé haladunk a varrással – leplezi le a titkok töredékét. Örömmel nyugtázhatja, hogy tudása, öröksége tovább él: mindenkiben, akit tanított és tanítani fog, és lánya, Éva által új életre is kel az írásos motívumokkal díszített modern ünnepi viseletek kolozsvári boltjában. Sorra mindenkihez odamegy megmutatni valamit, a lányok szorgosan öltögetnek. Vezeti a kezüket, mint elsőben betűvetéskor a tanító. Írás egyik is, másik is.
Amíg igény mutatkozik rá, addig tanfolyam is lesz FOTÓ: KEREKES EDIT
Szinte anekdota: néprajzosok Szőlőhegyen
Molnár Noémi tálentumos tanító néni szakmailag is megerősíti, amit többen mondanak: sokat segíti az írás megtanulásában a gyerekeket a kézimunka, így az ő osztályában is mindenki köt, varr. Ő maga a YouTube-ról tanult meg egy éjszaka alatt kötni, mert be kellett fejezni a lányának egy sálat. Azt mondja, sose volt jó kézügyességből. Bútort festett ugyan, de varrni sose varrt. Eredetileg néprajz–magyar szakot végzett, a tanítóképzőt a harmadik gyes alatt abszolválta. S ahogy válaszolgat, hirtelen eszébe jut egy mókás történet, színes vidámsággal és stílusfordulatokkal már meséli is – mióta megérkeztem, ez már a többedik...
– Sokat jártunk Moldvába, Vistába, Szeben környéki falvakba az egyetem alatt. Abból kerestünk pénzt, hogy nyárra bevállaltunk gyűjtést – három faluból egy évig éltél utána. Volt egy kötet, abban mutattuk a képeket, s kérdeztük, na ezt magik hogy mondják? S akkor mondták: tikmony, bőregér. Focşani megyében egy Szőlőhegy nevű faluba mentünk, egész Focşani megyében az az egy magyarul beszélő csángó falu van még. Buszjárat nem volt, jel nincs, megyünk hárman lányok, egy zilahi, egy kézdivásárhelyi és egy gyergyói. Megáll egy piros Dacia. Kiderül, hogy a helyi rendőr. Megírtam a férjemnek, akkor vőlegényem volt: nincsen semmi baj, ülünk a rendőrautóban – s azzal egy hétre kimentünk a jelből. Elkérte a rendőr a személyiket, hogy mégis kik vagyunk, mik vagyunk, feljegyezte, hogy jöttek idegenek a faluba, írja hogy N. Zsuzsanna, Kézdivásárhely Gh. Doja nr. 4, írja, hogy V. Éva Zalău Gh. Doja nr. 4., itt már nagyon nézett, odaadom én, Molnár Noémi, Gheorgheni Gh. Doja nr. 4. „Aaaaaaa, nu pot să cred” – így a rendőr. Mi akkor már 3 éve kollégák voltunk az egyetemen, de soha nem néztük meg egymás személyijét, ott, Moldvában, a hegyen jöttünk rá, hogy mind ugyanolyan nevű utcában lakunk a négyes szám alatt. Nekünk azt mondták, hogy Szőlőhegyen van egy Feri bácsi, aki dudákat készít, vele le van beszélve, tudja, hogy érkezünk, nála lakhatunk. Bemegyünk a magazinba, mondjuk, hogy kit keresünk. Hát azt kereshetik, mert Feri bácsi két éve meghalt. Három lány, Moldvában, Szőlőhegyen este hatkor... Megkönyörült rajtunk a boltos, s azt mondta, nemtom melyik utcába van egy nő, s az szereti a magyarokat. Oda is mentünk, s mondtuk, hogy minket úgy küldtek ide, hogy Feri bácsi meghalt, s maga szereti a magyarokat. Befogadott a néni, mert halottja volt, s ott úgy szokás, hogy hat hétig kell valakit etetni, de egy feltétele van, mindennap kell menni vele misére. Úgyhogy reggel és este mentünk a misére. Egy hét után mentünk fel a nénivel a hegyre hársvirágot szedni, ott kaptam jelet, s megírtam a vőlegényemnek, hogy nem vitt el a rendőr sehova, jó helyen vagyunk...
Hát így telt az írótanfolyamon. A búcsúnapra Erzsike tortát sütött, volt üdítő is, orchidea is. És már létrehozták a közös Facebook-csoportot a folytatáshoz, márciusra tervezik az első találkozót. Alumni, 2022. február, Kolozsvár, Íróasszony-iskola. Erzsikéhez azóta is érkeznek a köszönőüzenetek, segítséget kérő telefonhívások: „Azt se bánom, ha folyton hívnak. Küldök videót is, ha kell. Én úgy erőre kapok ilyenkor. Olyan jó az életem most...” – mondja. Kalotaszeg Nagyasszonya, Gyarmathyné Hory Etelka gyönyörködhet nyomdokain botladozó kései utódaiban: a 19. századi utolsó órában – mely utolsó óra lám, azóta is vissza-visszatér – mégsem hiába mentette a bécsi világkiállításig, európai főúri palotaszobákig és királyi menyasszonyok kelengyéjéig a kalotaszegi varrottast.
Viszik a technikát fényképen, videón FOTÓ: KEREKES EDIT
