Horst Seehofer, az ország új belügyminisztere már az első kormányülésen bejelentette, hogy ami a bevándorlást illeti, ragaszkodik a „zéró toleranciához”. „Ott ugyanis – fejtette ki –, ahol a határok szabadon átjárhatók, ahol a szabályokat figyelmen kívül lehet hagyni, ahol a törvényt bárki büntetlenül megsértheti, számomra csak a zéró tolerancia lehet az egyedüli elfogadható eljárás.”
Ezt az eljárást Seehofer a gyűlöletbeszédre, a másként gondolkodók- és máshitűek elleni erőszakra is érvényesnek tekintette. Mindkét oldalról. Ami a legmeghökkentőbb: a mintegy az ENSZ-közgyűlésben készülő tervezetre adott válasszal, amely szerint a bevándorlás (az illegális is) emberi jog, az új német belügyminiszter kijelentette, hogy az állampolgár biztonsága is emberi jog, amelyet az államoknak minden eszközzel meg kell védelmezniük. „Ha az állampolgár biztonságáról van szó, erős államra van szükségünk. Egy ilyen államban nincs helyük olyan tereknek, amelyekben a jog érvénye megkérdőjelezhető vagy fakultatívnak tekinthető.”
Konkrét tervekről is beszámolt. Mindenekelőtt a térmegfigyelő kamerák számának növeléséről, főként a kérdéses területeken és 7500 új rendőrségi állomás felállításáról.
„Amennyiben Európa külső határain a határőrizetet nem sikerül hatékonnyá tenni, az európai szomszédokkal közös határok ellenőrzését kell visszaállítanunk. A menekültek befogadásán mellett radikálisan korlátoznunk kell a bevándorlást. Maradéktalanul távol kell tartanunk az illegális bevándorlókat, következetesen végre kell hajtanunk azok kiutasítását, akik jogosulatlanul tartózkodnak az állam területén. És végül fel kell adnunk a bűnelkövetőkre és a veszedelmes elemekre vonatkozó szociál-romantikus elképzeléseket. Egy »továbbra-is-ugyanúgy« nem lehetséges többé. Új utakra kell térnünk.” – zárta beszédét.
Senki előtt nem lehetett titok, hogy szavai közvetlenül Angela Merkelnek szólnak.
A nyílt konfrontáció elkerülhetetlenné vált. A közvetlen ürügyet Seehofernek az a kijelentése szolgáltatta, hogy „Az iszlám nem tartozik Németországhoz.” Erről a kérdésről Németországban 2006 óta zajlanak heves viták. Az ellenkező tételt, miszerint „Az iszlám Németországhoz tartozik” elsőként az egykori belügyminiszter, Wolfgang Schäuble fogalmazta meg, s Angela Merkel mindig is egyetértett vele. A kijelentést maga Seehofer is megpróbálta mérsékelni: „A muszlimok nyilván hozzánk tartoznak… – tette hozzá. - Együtt kell élniük velünk és nem mellettünk vagy ellenünk… Ahhoz, hogy ez elérhetővé váljék, kölcsönös megértésre és tapintatra van szükség. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha szóba állunk egymással.” Angela Merkel azonban ennek ellenére sem mulasztotta el Seehofer kijelentését élesen visszautasítani.
Seehofer – sértettségét sem titkolva – a Spiegelnek adott interjújában erősítette meg álláspontját: „Politikámon jottányit sem fogok változtatni”. A Die Weltben azt is hozzátette, hogy Angela Merkel részéről teljesen fölösleges volt őt nyilvánosan letorkolni. „Ezt nehezen tudom elfogadni!”
A vitában minden mérvadó politikus kötelességének érezte állást foglalni. De a kérdés lényege – érzésem szerint – továbbra is elsikkadt. Mert mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy ha a muszlimok a német társadalom részét képezik, miért nem lehet joguk anyanyelvük hivatalos nyelvként való használatához, saját iskolarendszerhez és kultúrához? Sőt, ha a német állam kötelezővé teszi számukra a német nyelv ismeretét (ami az együttélés magától értetődő feltétele), a velük közvetlenül együttélő németek számára miért ne lehetne bevezetni az arab nyelv és kultúra fakultatív oktatását legalább?
Mert ha Seehofer valóban komolyan gondolja azt a bizonyos „kölcsönös megértést és tapintatot”, akkor egymás nyelvének kölcsönös ismeretét is meg kellene követelnie. Az állampolgároknak minden európai alkotmány szerint az állampolgárság megszerzésének időpontjától függetlenül kell azonos jogokkal rendelkezniük. Ez esetben azonban a több millió arab nyelvének (vagy az utóbbi nyelvjárásainak) ugyanúgy az állam nyelvének kellene számítaniuk, mint a német, illetve annak nyelvjárásai.
A vitában a Die Welt újságírójának, Martin Niewendichnek az Izraelből áttelepült arab pszichológussal és esszéíróval Ahmad Mansourral készített interjúja teremtett némi világosságot. A helyes kérdésfelvetés Mansour szerint nem az, hogy az iszlám része-e Németországnak vagy sem, hanem az, milyen iszlám lehet része Németországnak? Ebben a vonatkozásban Mansour véleménye szerint Merkel álláspontja éppoly elnagyolt, mint a Seehoferé. Az iszlám ugyanis nem egységes entitás. Nem pusztán vallás (sőt vallási felekezetek különbözősége), hanem politikai irányzat is.
Ebből a nézőpontból az az iszlám, mely fenntartások nélkül elfogadja a demokráciát, elismeri az emberi jogokat és nem igényel önmaga számára valamiféle kivételezett státust, nyilvánvalóan része lehet a német társadalomnak. Ezt az iszlámot hívei magánéletükben élik meg, és politikai vonatkozásban nem szigetelődnek el a többségi társadalomtól.
Az iszlámszövetségekben és a mecsetek által alapított társaságokban azonban a demokratikus álláspont jelentéktelen kisebbségben van. Ezekben szinte már általános a nemi apartheid, a vélemény- és gondolatszabadság tilalma. A tagokat imámjaik arra kényszerítik, hogy fekete-fehérben lássák a világot, hogy (persze nem minden alap nélkül) úgy véljék, a muszlimok pusztán áldozatok, és minden bűnért a „Nyugat” és az iszlámmal szemben ellenséges nyugati sajtó a felelős. Kifele persze ezek a szervezetek is demokratikus szólamokat hangoztatnak, de a valóság ezektől a szólamoktól messze esik.
Merkel a politikai iszlámot hagyja figyelmen kívül, Seehofer a békés muszlim hívőket. Angela Merkel mintha nem látná, hogy bizonyos muszlimok valóban előjogokat követelnek maguknak. Seehofer azt nem érzékeli, hogy a muszlimok jelentős része tényleg örömmel vállalja a német állampolgárságot.
A német társadalom – állítja a továbbiakban – sajnálatos módon gyakorlatlan a vitakultúrában és az érvek árnyalt, szenvedélymentes ütköztetésében. Márpedig arról lenne szó, hogy a muszlimokat egy tágabb értelemben vett német demokráciának megnyerjük, és valóban Németország, a német társadalom integráns részévé tegyük. Ezt sem igenléssel, sem tagadással nem lehet elérni. Ez csakis egy igeneket és nemeket ütköztető érlelődési folyamat lehet, melynek középpontjában nem az iszlámnak magának, hanem a milyen iszlámnak a kérdése állhat.
S ezt már én teszem hozzá: a „milyen iszlám tartozik Németországhoz” kérdésre a hivatalos német (sőt európai) válasz egyértelmű és tényleg egysíkú: az integrált. Az integráció pedig az un. államnyelv hiánytalan elsajátítását jelenti. (Magyarországon, sőt voltaképpen Romániában is.) S amennyiben a nyelv egyben egy kultúra hordozója is, az integrációba a kultúra ismerete is beletartozik. Ez ellen a feltevés ellen a korábbi Merkel-kabinet török származású német integrációs minisztere azzal védekezett, hogy német kultúra nem is létezik.
Ez az attitűd pedig inkább akadálya semmint gerjesztője lehet a tényleges, azaz közösségi integrációnak. A feszültségektől soha nem mentes, de kulturált és egymás értékeit kölcsönösen elismerő együttélésnek.
Mansour szerint Németországnak hálásnak kell lennie Seehofernek, hogy volt bátorsága feltenni a német társadalom jövőbeli alakulásának alapkérdését. Ennek tárgyilagos és árnyalt tisztázása nélkül mindkét oldalon csak a zűrzavar növekedhet.
A kérdés számunkra is meghatározó jelentőségű, hiszen ha a németek tisztázzák a helyzetüket, az a mi kisebbségi problémáink megítélésében radikális változást hozhat.
