Az ok, amint azt a Die Weltnek adott interjújában is összefoglalja, az, hogy Angela Merkel kormányzata évek óta elhibázott gazdaságpolitikát követ. Pusztán a politikai sikeresség szempontjait tartja szem előtt, s a pillanatnyi gazdasági sikerek hajszolásával az ország jövőbeli esélyeit teszi kockára. Konkrétabban: Németország ebben a pillanatban ragyogóan teljesít. Export-világbajnok, s a munkanélküliség tekintetében is jó esélyekkel pályázhatna a világelsőségre. Stelter szerint azonban mindkét sikerteljesítmény ugyanabban gyökerezik: az Európai Központi Bank németek által diktált pénzpolitikájában.
Hogy az euroválság következményeit kezelhesse, a központi banknak a kamatokat masszívan csökkentenie kellett, és átfogó értékpapírkibocsátást kellett beindítania. A heterogén fejlettségi szintű euró-zónában az alacsony kamatok eltérő hatásokat váltottak ki. Egy gazdaságilag erős államban, amilyen Németország is, „jótékonyan alacsonyaknak” bizonyultak, egyfajta mesterséges fellendülést eredményeztek. Az eurozóna gyengélkedő államaiban azonban legfeljebb arra voltak jók, hogy a helyzetet stabilizálják, de a tulajdonképpeni problémát, az eladósodást és a versenyképtelenséget nem lehettek képesek orvosolni. Márpedig a német exportsikerek csakis a német áruk külföldi vásárlóinak további eladósodásán alapulhattak. Erre a tényre Heiner Flassbeck, a német pénzügyminisztérium egykori államtitkára, majd az ENSZ Világkereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának, az UNCTAD-nak a főközgazdásza már a kezdet kezdetén több könyvében is figyelmeztetett. Mindhiába. Azóta az eladósodás jóval meghaladta a 2008-as válságot megelőző szintet is. A német boom azonban, mivel az azt megalapozó folyamatok kimenetele beláthatatlan, hosszabb távon aligha tartható fenn. Ha a világkonjunktúra hanyatlik – márpedig ezt a fejleményt csaknem minden közgazdász elkerülhetetlennek tartja –, az exportra alapozó gazdaságok komoly bajba kerülhetnek. És még van valami, ami egy mértéken felül eladósodott világban végzetessé válhat. Aki többet exportál mint importál, annak a megtakarításai külföldön fognak felhalmozódni. Németországnak csak az eurozónában 900 milliárd eurós kamatmentes és nagyrészt valószínűleg törleszthetetlen követelései halmozódtak fel. Ezek nagy része valószínűleg behajthatatlan, arról nem is beszélve, hogy ha valamelyik állam – az Egyesült Királyság példáját követve – kilép az unióból, ezek a követelések behajthatatlanná válnak. Erre a helyzetre egyelőre nincs megoldás. Ami azt jelenti, hogy nincs nagyobb meggondolatlanság, mint egy reménytelenül eladósodott környezetben hitelezővé válni.
Ráadásul Németország a látszólagos fellendülésből fakadó átmeneti jövedelmeit sem arra költötte, amire kellett volna. Százmilliárd euró a nyugdíjakra ment el, másik száz az úgynevezett energetikai fordulatra és a bevándorlásra. A jövőt megalapozó programokra, az oktatásra, a digitalizációra vagy az infrastruktúra fejlesztésére mindössze 50 milliárd maradt. Ezzel pedig az ország viszonylagos elmaradottságát aligha lehet felszámolni. S ennek nyilván a fiatalok isszák majd meg a levét. Ezért minden alapjuk megvan arra, hogy bizalmatlanul, sőt keserűséggel tekintsenek a politikára, mely elszalasztja az alkalmat, hogy a fokozatosan elöregedő társadalmat a globális gazdasági verseny kihívásainak kezelésére alkalmassá tegye. Szép dolog a környezetvédelem érdekében tüntetni, ahogyan azt Fridays for future mozgalom diákrésztvevői teszik. De azt is észre kellene venni, hogy a tüntetés éretlen résztvevői Németországnak a globális éghajlatváltozás befolyásolására vonatkozó esélyeit szinte már nevetségesen túlértékelik.
A politika mulasztásainak következményei egyelőre jóval súlyosabbaknak ígérkeznek, mint a klímaváltozás maga. A politika a választási sikerek érdekében a jövőt fosztja ki. S ebben a társadalmi elégedetlenséget pusztán a környezeti válság leküzdésére felhasználó zöldek is oroszlánrészt vállalnak. Nekik is egyetlen céljuk van: a választókat bármi áron a saját oldalukra állítani. A következményekre ugyanúgy nincsenek tekintettel, mint ahogyan Angela Merkel sem volt.
Stelter úgy véli, hogy a Z-nemzedék tagjainak tisztába kell jönniük azzal, hogy ha a mai – a német gazdaság pillanatnyi fejlettségi szintjéhez viszonyítva nyomorúságos – nyugdíjaknál elfogadhatóbb nyugdíjakat szeretnének maguknak, nekik kell megteremteniük az ehhez szükséges feltételeket. S ez csupán a termelékenység növelésével lehetséges. Következésként tanulni kell, s a politikát magát is az öncélú hatalomgyakorlásból az értelmes társadalmi cselekvés irányába kell elmozdítaniuk. A magas színvonalú oktatás mindennél fontosabb lenne...
S mindez természetesen nem csupán Stelter, de még csak nem is Flassbeck véleménye. Olaf Gesemann, a Die Welt gazdasági, pénz- és ingatlanügyi rovatának vezetője Zavaros távlatok. Merkel négy döntő tévedése című írásában szinte már szóról szóra a fentieket foglalja pontokba. Először is úgy véli, hogy a kancellárasszony a konjunkturális időkben fatálisan elmulasztotta, hogy a jövőbeli kihívásokra megfelelő módon reagáljon. A politikai ellenfelek fő választási jelszavainak kisajátítását célzó környezetvédelmi intézkedéseknek (az atomerőművek leállításának) is egyetlen kézzelfogható következménye lett, az, hogy Németországban ma drágább az elektromos energia, mint bárhol Európában. Közben még a széndioxid kibocsátás mértéke is növekedett, hiszen az atomerőművek teljesítményét csupán fosszilis fűtőanyagok használatával lehetett pótolni. Másodsorban, a kormányzat a gazdaság húzóágazatában, az autóiparban is elmulasztotta a világos és megbízható szabályrendszer kiépítését. Ami a versenyképesség romlásában is kezdett megmutatkozni. Harmadsorban, a Merkel-kormány a digitalizáció vonatkozásában is csupán látszatmegoldásokat foganatosított. A minisztériumokban mindenütt ott ülnek ugyan a digitalizációval megbízott államtitkárok, osztályvezetők, szakértők, az 5G hálózat kiépítése azonban messze elmarad a követelményektől. Negyedszer, Németország – merő ideológiai okokból – Amerikával is konfrontálódott. Ahelyett, hogy támogatta volna Amerikát a kínai hegemonisztikus törekvések ellensúlyozásában, s ezzel a vámháború nemzetközi következményeinek mérséklésében maga is a transzatlanti konfrontáció – az acél- és autóipari vámok bevezetése, az Airbus vs. Boing versengés – elmérgesedését súlyosbította.
Ezek a tévedések valóban mind-mind a fiatalabb nemzedékeket hozzák majd nehéz helyzetbe. És sajnos nem csak Németországban, hiszen a német gazdaság gyengélkedése az európai gazdaság egészének visszaesését is maga után vonhatja. Mindenekelőtt a nagy mértékben bajor autóiparra alapozó Magyarország esetében.
A legsúlyosabb probléma az egy főre eső termelékenység stagnálása. Az utóbbi húsz esztendőben Németország nem volt képes a versenytársakhoz felzárkózni, ebben a vonatkozásban ma már az Egyesült Királyság és a Japán is megelőzi. A helyzetet súlyosbítja, hogy a kormányzat mértéktelenül túlbecsülte a bevándorlók integrációjának és főként valóban versenyképes munkavállalókká való átalakításának esélyeit. Ebben ismét a politika ideológiai és szentimentális elfogultságai játszottak főszerepet. Angela Merkel azzal próbálta – mellesleg sikeresen – megtartani a választók bizalmát, hogy a – második világháborút követően a fasiszta embertelenség emléke alatt megroppant – német embereknek a nagylelkűség és emberiesség iránti igényét lovagolta meg. Az Angela Merkel által úgymond restaurált német önbecsülés és nemzeti büszkeség a választókat hálával töltötte el. Azt, hogy mindez mibe kerülhet, kevesen gondolták végig. Félő, hogy a gazdasági bevándorlás ugyanolyan következményekkel járhat, mint az atomerőművek nem kevésbé euforikus leállítása: több lesz belőle a gond, mint a haszon.
A politika ebben a vonatkozásban is figyelmen kívül hagyta a fiatalok igényeit. Félő, hogy a lendületesen növekvő lakbérek rövidesen meghaladják a jövedelmek harminc százalékát is. Az adók, illetékek, járulékok aránya is folyamatosan növekszik, hiszen az államnak a meggondolatlan politikai döntések következményeit valami módon rendeznie kell. Ahelyett, hogy a még rendelkezésre álló pénzösszegeket a legfontosabb területre, az oktatásra fordítanák. A szakképzés – nem lehet ezt túlhangsúlyozni – mindennek a kulcsa. És nem csak Németország esetében. Németország sikeressége éppen ebben, a magas színvonalú oktatásban rejlett. A bevándorlók német anyanyelvű tanintézetekben való felzárkóztatása csakis a német anyanyelvűek és kultúrájúak világszínvonalhoz való felzárkóztatásának esélyeit ronthatja, amennyiben az oktatási folyamatot mértéktelenül túlbonyolítja.
Ilyen körülmények közt éppen a legrátermettebbek kényszerülnek elhagyni az országot. Annak a Z-nemzedéknek a tagjai, akikre Németország és Európa jövőjét építeni lehetne.
Merthogy mindez nem csupán Németország problémája. A politika minálunk, Kelet-Európában is a német minta szerint működik, még ha néha ellentétes ideológiai előjelekkel is. A politika nálunk sem az állampolgári közösség egészének boldogulását, hanem a hatalom megszerzését, illetve megtartását célozza. A politikai csatározások már régen nem demokratikus játékszabályok betartásával zajló ideológiai versengések, hanem élet-halál harcok, melyeknek egyetlen célja a társadalom erőforrásai fölött való önkényes rendelkezés megszerzése.
Minálunk, Romániában a közgazdászok német jövője jobbára már múlt. Innen az elmúlt két évtizedben rátermett fiatalok milliói vándoroltak el. S mivel a folyamat öngerjesztő, a jövőben sajnos még többen fognak.
S nálunk sem látni olyan pártot vagy pártcsírát, mely akár csak tudatában is lenne a veszedelmeknek. A következmények borítékolhatók.
