Az idei Zenei Ősz nyolcadik napján, október 17-én, a hangversenyt megelőző percekben nagy volt a nyüzsgés az új Héritage koncertterem előcsarnokában, mindenki sietett, hogy helyét idejében elfoglalja a teremben. Nem csoda, hogy a közönség izgatottan várta a többszörösen rendkívüli műsor kezdetét, hiszen Rahmanyinov szenvedélyektől izzó 2. c-moll zongoraversenyét, illetve a minden idők elismerten legnehezebb 3. d-moll zongoraversenyét is ritkán tűzik műsorukra az előadóművészek. Technikailag és művészi megvalósításban mind a két concerto óriási kihívást jelent elsősorban a szólistának, de egyben a zenekarnak és a kísérő karmesternek is. Ez az est azonban rendkívüli alkalmat kínált ahhoz, hogy Andrey Yaroshinskiy zongoraművész fantasztikus előadásában a közönség Rahmanyinov mindkét zongoraversenyének magával ragadó érzelmi hullámvasútján utazhasson. A művészi szép megvalósításában illesse dicséret a Boian Videnoff vezényelte kiváló zenekart.
Szergej Rahmanyinov (1873–1943) első szimfóniájának 1897. márciusi bemutatója megbukott, ami a zeneszerzőt mély depresszióba sodorta, három évig képtelen volt komolyabb művet komponálni. Alkotói válságából kiutat dr. Nyikolaj Dahl pszichiáter segítségével talált, ezért a zeneszerző az 1901-ben elkészült 2. c-moll zongoraversenyt a nyomtatott kiadásban neki ajánlotta. Nagyívű, érzelmektől hullámzó romantikus muzsika. Az első tételt a zongora sejtelmes, a harangok távoli hangját idéző akkordjai indítják, melyeknek egyre fokozódó drámai ereje előrevetíti azt a hatalmas szenvedélyt, amely az egész versenyművet körülfogja. Különböző karakterek állnak szemben a műben, egy energikusabb, ritmikus és egy pátosszal telt lírikus, de mindkettő éltető eleme a szép dallamvilág, a telt harmóniák és a fájdalmas szenvedélyesség. Szívfacsaróan szenvedélyes téma csendült fel a végig főszerepet játszó zongorán, és folytatódott a teljes zenekarral, valamint a kürt-, cselló- és hegedűszólóval való párbeszédben, miközben romantikus ízekkel és színekkel varázsolta el a hallgatót. A noktürn- hangulatú lassú tétel lírai költemény, melynek panaszosan éneklő zongora-fuvola-klarinét párbeszédéből páratlan gyöngédség áradt. A téma visszatérését megelőzően virtuóz kadencia hangzott el, végül az akkordokkal növelt feszültségnek a magára maradó zongora elhaló harmóniái vetettek véget. A finálét a táncos lejtésű, népies karakterű főtéma és a szenvedélyesen éneklő zenekari melléktéma különböző változatai tették színessé. Érdekességként említendő, hogy a lírai melléktéma szenvedélyes dallamára született meg a Full Moon and Empty Arms című sláger 1945-ben, amelyet Frank Sinatra avatott örökzölddé, és zárójelben azt is megjegyezném, hogy a Rahmanyinov-téma Errol Garner-féle jazz-változatát is érdemes meghallgatni.
Rahmanyinovot nemzedékének legendás hírű zongoraművészeként tartja számon a zenetörténet. A zongoravirtuóz zeneszerző a 3. d-moll zongoraversenyt saját fenomenális előadói képességeihez mérten komponálta, tehát nem csoda, hogy a mű megszólaltatása hatalmas kihívás minden előadó számára. A mű nehézségére vonatkozóan figyelemre méltó az a tény, hogy Rahmanyinov a versenyművet az általa igen nagyra becsült Josef Hofmann zongoraművésznek ajánlotta, aki viszont soha nem játszotta el! A mű igazából Vladimir Horowitznak köszönhetően indult el a népszerűség útján az 1930-as években. Habár a mű zeneszövetén átsüt az orosz népi dallamvilág, a zeneszerző vallomása szerint a zongoraverseny fő témáját nem kölcsönözte sem népi, sem egyházi forrásból, csupán arra törekedett, hogy a zongorán „énekelhető” dallamot alkosson. A versenymű a lírikus meséléstől a nehezebbnél nehezebb technikákat felvonultató, szélesen áradó vagy aprón gyöngyöző virtuozitásig sokféle karaktert sorakoztat fel. Andrey Yaroshinskiy olyan művész, akinek nem okozott gondot semmilyen technikai akadály, és tette mindezt oly könnyedséggel, mintha a mű nem is rejtene százféle buktatót. Technikailag és művészileg is a maximumot nyújtva, mindent precízen, csillogóan varázsolt elő. A lassú tételben rejlő keserűséget és lelki vívódást érzelmi sokszínűség, a finálé „csak azért is” életérzést sugalló végkicsengését pedig a játékosság fénye, a keserű humor íze, és nem utolsósorban az elképesztő virtuozitás jellemezte. Andrey Yaroshinskiy virtuóz zongorajátékát a közönség üdvrivalgással és kirobbanó tapssal jutalmazta. Yaroshinskiy percig sem kérette magát, fáradtságot nem ismerve ült vissza a zongorához, hogy Rahmanyinov két népszerű Prelűdjével – g-moll op. 23. nr. 5. és cisz- moll op. 3. nr. 2. – újra elkápráztassa a lelkes közönségnek.
