A pénteki CDU konferencia, melynek arról kell döntenie, hogy ki legyen Angela Merkel utódja a CDU élén, egyben Németország jövendő kancellárjának személyét is kijelölheti. A CDU ugyanis még mindig Németország legerősebb pártja, s bár e pillanatban mélyrepülésben van, egyelőre nincs komolyabban vehető konkurens. Sem a szocialisták, sem a zöldek, sem az Alternatíva nem tarthat igényt a kancellári posztra. A szokásrend szerint pedig a CDU elnöke egyben a szövetségi kancellár szerepkörét is betölti.
A német lapok és a tévéadók talk-show-i hetek óta a párton belüli hatalmi harcokról szólnak. Hosszú időn át úgy tűnt, hogy a küzdelem a Merkel-által a pártból 17 évvel ezelőtt „elűzött” CDU frakcióvezető, Friedrich Merz és a „mini-Merkel” gyanánt emlegetett AKK (Annegret Kramp Karrenbauer) közt dőlt el. Mivel AKK-t maga Merkel támogatja, bizonyos pillanatokban úgy tűnt, hogy neki is komoly esélyei lehetnek a sikerre.
Újabban azonban a gazdasági életből a politikába visszatérő Merzről is kiderült, hogy szerfelett befolyásos támogatókat tudhat maga mögött. A német kormány volt pénzügyminiszterét, a Bundestag mai elnökét, Wolfgang Schäublet például. Schäuble a párt nagy öregének számít. Már maga is versengett a kancellári posztért, s sikerét akkor épp Merkel hiúsította meg, aki a kampányban a Bajor CSU elnököt, Edmund Stoibert támogatta.
Kettejük ellentéte – a pártegység megóvásának érdekében – nem vezetett konfliktushoz, Schäuble továbbra is meghatározó funkciókat töltött be a kormányzatban és a Bundestagban. De minden komolyabb válsághelyzetben – ha hangfogóval is – de mindig magánvéleményt jelentett be. A görögországi adósválság tárgyában – még pénzügyminiszterként – úgy vélte, hogy a helyes megoldás a „grexit”, azaz a görögöknek az eurózónából való kiválása lenne. Azt a görögök is elfogadták volna. Végül mégis Angela Merkel akarata győzedelmeskedett. Schäuble a 2015-ös migránsválság napjaiban is„ lavinaveszélyről” beszélt, de a kancellárasszony ismét csak ignorálta párttársa véleményét.
Merzet Schäuble saját tanítványaként tartotta nyilván, s a frakció éléről való eltávolítását saját vereségének is tekintette. Merkel szemmel látható meggyöngülése nyomán azonban a szövetség ismét aktuálissá vált. Merz a politikába való visszatérése előtt kikérte Schäuble véleményét, aki rábólintott a vállalkozásra, s később döntését immár nyilvánosan is vállalta. S nem is csak egymagában. A párt másik befolyásos képviselője, Günther Oettinger „eurókomisszár” nyíltan kiállt Merz mellett.
A választásnak komoly tétje van, hiszen a Merz-Schäuble-Oettinger hármas a német politikai erőtér koncepciózus átalakítására törekszik. A párton belül is ellentétes táborok alakulnak ki, de ennek nem a CDU meggyengülését kell eredményeznie, hanem a Merkel által meghonosított nagykoalíciós hagyomány felszámolását, a világos politikai-ideológiai frontvonalak újjászervezését, azaz a német politikai rendszer politikaivá tételét.
Ezt a célkitűzést Merz az ARD német tévéadó által sugárzott „Hatalmi harc – ki jöhet Merkel után?” című műsorában világosan meg is fogalmazta: „Az új politika megkönnyíthetné, hogy a politikai közép erőit ismét integrálni lehessen, s ezzel politikai rendszerünket ismét stabilizálhassuk. A politikai szélsőségek rovására…”
A demagógnak és nacionalistának tekintett AfD megerősödéséért Merz és Schäuble egyaránt Angela Merkel erőteljes baloldali fordulatát kárhoztatja. Úgy vélik, hogy ez a folyamat átgondoltabb politikai döntésekkel megelőzhető lett volna.
Merz a párt korábbi, Helmuth Kohl által képviselt konzervatív vonalához szeretne visszatérni.
Egy ilyen fordulatnak Európa szempontjából is meghatározó jelentése lehetne. Kompromisszumképes egyensúly alakulhatna ki a jobb- és a baloldali irányzatok között. Lehetőséget teremtene arra, hogy a pártok a német és az európai politika alapkérdéseit, melyek e pillanatban még nagyrészt a politikai korrektség béklyóiban vergődnek, végre gátlások és mellébeszélés nélkül kibeszélhessék, s a felek számára megnyugtató kompromisszumokkal orvosolhassák.
Addig azonban, amíg a politikai vitákat a jobb- és baloldali szélsőségek egymást gerjesztő indulatai és minden értelmes diskurzust kizáró megbélyegzések uralják, gyakorlatilag semmi lehetőség nincs. A hatalmon lévők autoritarizmusa, az egyszemélyi kancellári döntések pedig végképp elszakíthatják a politikai küzdelmeket a német és az európai társadalmak tényleges politikai törekvéseitől.
A december 7-ei döntés tehát valóban fordulópontot jelenthet.
Számunkra is.
