Nem is olyan régen, a tavaly szeptemberi szövetségi választás kampányának elején vezető hír volt a német sajtóban, hogy Angela Merkel pártjában, a CDU-ban eldöntötték: nem támadják majd a kancellári székre nagy robajjal bejelentkező Schulzot fiatalkori alkoholizmusa és érettségi bizonyítványának hiánya miatt. Ha mindezek tudatában megtűrték az Európai Parlament elnöki posztján öt éven át, akkor ez övön aluli hadakozás lett volna belpolitikai fronton.
A Németországi Szociáldemokraták Pártjának jó retorikai képességekkel megáldott elnöke azzal hálálta meg az úri gesztust, hogy pikírt módon meghívta Merkel asszonyt egy jövőbeli Schulz-kormányba – alkancellárnak. Merész húzás egy olyan politikus részéről, akinek pártja mélyrepülése miatt eleve nem adtak sok esélyt a kormányalakításra – mondanánk, ha nem tudnánk, hogyan alakultak át azóta a Bundestag erőviszonyai. Németország jelen pillanatban ott tart, hogy a minden korábbinál népesebb szövetségi parlamentben – összesen 709 tagot számlál! – keserves kompromisszumok árán, hosszú hónapok alkudozásaival lehet összegründolni egy életképes kormánytöbbséget. Ilyesmi 70 éve nem fordult elő Németországban, és ez a bizonytalanság értelemszerűen senkinek sem lehet közömbös Európában, még akkor sem, ha továbbra is Angela Merkelnek hívják a német kancellárt.
Martin Schulz egyértelműen azzal a meggyőződéssel köszönt el a brüsszeli bürokráciától, amelynek 23 évig tagja volt, hogy leváltja Merkel asszonyt Németország éléről. Az Európai Bizottság elnöki posztját látványosan elbukta Jean Claude Juncker javára 2014-ben, a karrierjén esett csorbát azonban kiköszörülhette volna azzal, ha az EU vezető hatalmának első emberévé avanzsál, a német kancellári tisztség ugyanis jóval nagyobb világpolitikai mozgásteret biztosít a viselőjének, mint egy EB-elnöké, ráadásul egyéb uniós törekvéseit is könnyebben nyélbe üthette volna, ha az ő kezébe összpontosul a gazdasági zsaroló potenciál. Hogy milyen irányba mutatnak ezek a törekvések, azt pontosan tudják például a Visegrádi Négyek, akik egyik nagy politikai mumusukat látták benne.
A múlt év szeptemberi német szövetségi választások eredménye azonban belekavart ebbe az elképzelésbe. Kiderült: semmi sem úgy igaz a német szociáldemokrácia szárnyalásából, mint ahogyan a grafikonok mutatták, az SPD pedig történelmi vereséget szenvedett, méghozzá úgy, hogy a CDU/CSU pártszövetség pirruszi győzelmével együtt komoly belpolitikai bizonytalanságot eredményezett Németországban.
Hogy a kialakult helyzet mennyire köszönhető a Willkommenskulturba kódolt felelőtlenségnek és Merkel asszony szelfi-propagandájának, arról elég annyit, hogy a berlini menekültpolitika legfőbb német kritikusának, Horst Seehofer volt bajor miniszterelnöknek ma már belügyminiszteri tárcát kínálnak. A nagy ellenfél, Martin Schulz ugyan tavaly szeptemberben még határozottan elzárkózott az újabb koalíciós tárgyalások elől, idén februárban azonban kis híján a külügyminiszteri posztot is megszerezte magának a kialkudott alkancellári tisztség mellé. Beteljesedni látszott a kampányban megfogalmazott jóslata, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy Merkel asszony kancellár maradhat egy erősen a szociáldemokraták íze szerint alakuló berlini kormányzatban.
A német nyilvánosság azonban mintha nehezebben emésztené meg a köpönyegforgatókat, mint arra számítani lehetett Martin Schulz egyre magabiztosabb megnyilatkozásai nyomán. Az egykori EP-elnök nagy ügybuzgalmában egy olyan ember tyúkszemére lépett, akivel nem illett ujjat húzni, ez pedig a legnépszerűbb szociáldemokrata politikus, Sigmar Gabriel. A közeljövőben leköszönő, de jelenleg még ügyvivő berlini kormány külügyminisztere és alkancellárja saját eddigi teljesítménye okán tart igényt a tisztségeire, amit bizonyára meg is ígértek neki, hiszen sokat sejtető, keserű nyilatkozatban fejtegette, milyen érzés, amikor házon belüli szószegés szab irányt a koalíciós alkudozásnak.
Martin Schulz a bukás irányába manőverezte magát azzal, hogy dagadó machiavellizmusa valahogy elsorvasztotta taktikai érzékét, amelynek az Európai Parlamenten belüli szédületes karrierjét köszönhette: Kanossza-járásra emlékeztető nyilatkozattal kénytelen megválni nemcsak a kormányzati ambícióitól, de még a pártelnökségtől is. Ami késik, nem múlik, tartja a közmondás, márpedig a történelmi választási vereséget elkönyvelő SPD tagságában, legalábbis annak fiatal generációjában már tavaly szeptember óta érett a szándék a megbuktatására, ha már nem volt benne annyi elegancia, hogy a fiaskó után átadja helyét egy kevésbé elhasználódott pártkatonának. Schulz nem valami ábrándos honszeretet oltárán áldoz „harag és keserűség nélkül”, egyszerűen alá kell vetnie magát a pártjától érkező ultimátumnak, mégpedig azonnali hatállyal, hiszen a felmérések azt mutatják, hogy a német választópolgárok többsége elutasítja, hogy őt lássa az alkancellári tisztségben.
Az előrehozott választások semmiképp sem jönnének jól az ismét lejtmenetbe kerülő szociáldemokratáknak: egy egészen friss, tegnap közzétett felmérésben az SPD már csak 16 százalékos támogatottságon áll. Ugyanakkor Angela Merkel karrierjének is a végét jelentené, ha nem tenne meg mindent a kármentés érdekében, ő pedig eltökélt abban, hogy keserves kompromisszumok árán, de kitölti negyedik mandátumát, és ezzel történelmet ír. Megvan hozzá az intelligenciája, és megvannak hozzá az eszközei, hogy kiiktasson minden olyan vetélytársat, aki ebben megakadályozhatná.
Játsszunk el a gondolattal, hogy a Martin Schulznak ajánlott pozícióhalmozás a merkeli szalámitaktika része volt, a mohó szociáldemokrata pedig lazán belesétált a csapdába, amelyet a kancellárasszony állított neki. Schulzot egyszer Európára veszélyes politikusnak nevezte a magyar miniszterelnök. A jelek szerint Berlinben is úgy gondolják, hogy veszélyt jelent Németországra, tágabb értelemben tehát Európára is, ha az elvtelenség és a köpönyegforgatás diktálja a feltételeket.
