A követelések elfogadásának mértékében a nyugati és a keleti demokráciák közt látványos különbség van. Keleten a választóvonal a 7-es és a 8-as, Nyugaton a 1-es és a 2-es pont között húzódik. Azaz a Nyugat még a demokratikus szeparatizmust is legitim törekvésként képes elfogadni, Keleten azonban már a hivatalos nyelvi státus is az állam biztonságát (egységét-integritását) fenyegető merényletként jelenik meg.
Az ellentét – a demokratikus átmenet evidens sikerei dacára is – a kétféle politikai rendszer lényegi inkompatibilitására vall, hiszen a szerző szerint a kisebbségi kérdés „biztonsági kérdéssé való átminősítése ütközik az igazságosság szemléletével”. Sőt, ennél többet is állíthatunk: míg Nyugaton „senki sem gondolja azt, hogy a szeparatista politikusok tevékenysége ok lehet a szokványos demokratikus eljárások és viták felfüggesztésére”, Keleten a szeparatizmus puszta vádja is a politikai közösségből való kirekesztés – legitimnek tételezett – argumentumává alakulhat.
Az eltérő politikai attitűdöknek természetesen jól meghatározott belső okai vannak. „Nyugaton – állítja a szerző – a szeparatizmus növekvő elfogadottsága azzal is összefügg, hogy egy esetleges kiválás nem változtatná meg szükségszerűen és drasztikusan a terület lakóinak jogait és érdekeit. Ha Québec, Skócia, Puerto Rico vagy Katalónia kiválna, igen kevéssé változna e területek népeinek joga, a csoportok közötti hatalommegosztás vagy éppen az intézmények hivatalos nyelve. Akár egy nagyobb államon belül léteznek, mint az önkormányzattal rendelkező csoportok, akár különálló államokként, mindenképpen liberáldemokrata alkotmányhoz igazodva fogják megpróbálni nemzeti nyelvük és kultúrájuk ügyét előremozdítani, amely kétségtelenül tiszteletben tartja saját kisebbségeik jogait is. Az elszakadó csoport nem nyer túlságosan sokat azzal, hogy soknemzetiségű föderációból független állammá válik, és a területen belüli kisebbségek sem veszítenek sokat.
Kelet-Közép-Európában ezzel szemben a szeparatizmust igen gyakran élet-halál kérdésnek tartják. Mivel az egynemzetű államok politikáját olyan játéknak tekintik, ahol a győztes visz el mindent, óriási a jelentősége annak, hogy egy csoport többség vagy éppen kisebbség-e az államon belül. Ha többség, akkor e csoport nyelve és kultúrája dominál a közéletben és előfeltétele az állások elnyerésének, a hivatali előrelépésnek, és minden fontosabb döntést olyan fórumok hoznak meg, amelyekben ez a csoport alkotja a többséget. Ha kisebbség, akkor a csoportot politikai hatalmától megfosztják (vagyis egyetlen fontos döntést sem ott hoznak, ahol e csoport alkotja a többséget), kultúráját háttérbe szorítják, és hosszú távon asszimilálják. Nem csoda tehát, ha a kelet-közép-európai államok rettegnek a szeparatizmustól.”
Az adott problémák megoldására a szerző a soknemzetiségű föderalizmus modelljét látja egyedül alkalmasnak. „A nem területi autonómia ötlete – írja – manapság a legnépszerűbb nézet a nemzetközi szervezetek és sok szakértő körében is. Úgy vélekednek, hogy így lehet a legjobban megvédeni a kisebbségeket anélkül, hogy megbolygatnánk a biztonság problémáját. Álláspontom szerint azonban a nem területi autonómia ezen modellje nem szolgáltat igazságot az egy területen koncentrálódó nagy kisebbségeknek. Ez az oka annak, hogy a nyugati demokráciák ma már a soknemzetiségű föderalizmus felé tendálnak. Ha a nem területi autonómia elegendő lett volna, a Nyugat nem választotta volna a soknemzetiségű föderalizmust. Ebben a tekintetben érdemes megjegyezni, hogy amíg sok kelet-közép-európai szakértő az egekig magasztalja a nem területi autonómia erényeit, senki sem állítja, hogy Spanyolország, Kanada, Belgium, az Egyesült Királyság vagy Svájc jobban tenné, ha felcserélné soknemzetiségű föderalizmusát nem területi autonómiára. Senki sem gondolja komolyan azt, hogy a katalánoknak, a skótoknak vagy a québecieknek meg kellene elégedniük a nem területi autonómiával. Ám akkor a hasonló nagyságú kelet-közép-európai kisebbségeknek miért kellene? Az igazság az, hogy a szövetségi vagy kvázi szövetségi területi autonómia az egyetlen igazságos vagy járható út sok többnemzetiségű államban.”
A végkövetkeztetés olyan paradoxon, amely egyben a kisebbségi kérdés nemzetállami keretek közt való megoldhatatlanságának okait, s az így keletkező bűvös kör logikai szerkezetét is világossá teszi: „A demokratikus föderalizmus csökkenti a szeparatizmus veszélyét. Csakhogy azt gondolom, hogy a demokratikus föderalizmus csak akkor tudja megakadályozni a szeparatizmust, ha először engedélyezi.’’
A fentiekből is látható, a kisebbségi kérdés biztonsági kérdésként való kezelésének Kymlickánál semmi köze sincs a biztonsághoz. Sőt, ő épp azt állítja, hogy az államok biztonságát leginkább a kisebbségi kérdés „biztonságosítása” fenyegetheti, merthogy ez a bevett demokratikus eljárásmódok felfüggesztése, illetve a felfüggesztés tartósítása miatt drasztikusan ronthatja a kisebbségek helyzetét, s ezzel az esetleges „demokratikus szeparatizmust” is a demokratikus jogrendszert felfüggesztő „szükségállapottá” s végső konzekvenciáiban polgárháborúvá alakíthatja át. (Ahogy az majd rövidesen a volt Jugoszláviában és a Szovjetunió utódállamainak egy részében be is következik.) A kisebbségi kérdésnek a belső demokrácia kérdéseként való kezelése ezzel szemben a problémák államon belüli megoldására, s ezzel a szeparatizmusnak a kisebbségi törekvések repertóriumából való kiiktatására teremt lehetőséget.
Ezért aztán a hagyományos megközelítéssel ellentétben Kymlicka méltán vélhette úgy, hogy a „méltányosságon alapuló nyugati és a biztonságon alapuló kelet-közép-európai” attitűd és nem az átmenet problémái azok, amelyek Európa két fele közt politikailag éles – sok szempontból az inkompatibilitásig menő – határt vonnak. És ez akkor is igaz, ha a kérdés megközelítésében a nyugati szakértők és egyes nyugati államok között is lényegbevágó különbségek vannak. Franciaország és Svájc például két alapvetően különböző képlet, a tendencia azonban egyértelmű: az előbbi az, amely az utóbbi irányába látszik elmozdulni. És nem fordítva.
Kymlicka írásának ismeretében nem véletlen, hogy mi, határon túli magyarok túlfűtött illúziókkal néztünk az uniós csatlakozás, a „soknemzetiségi föderalizmus” elébe. Hiszen az unió a kymlickai logika szerint mi egyebet jelenthetett volna? Legalábbis távlataiban. De már a marosvásárhelyi eseményekre adott nyugati reakciók is világosan jelezték, hogy elvárásaink aligha megalapozottak…
A katalán válság maradék reményeinket is megingatta. A spanyol állam nemhogy nem engedélyezte, hanem drasztikus börtönbüntetésekkel sújtotta a szeparatizmust. Voltaképpen ezzel hajszolta bele a katalánokat – Kymlicka jóslatát beteljesítve – a fokozódó spanyolellenességbe. Anglia, amely kisebbségeinek továbbra is engedélyezi a szeparatizmust (az írek itt is kivételek), kivált az unióból is. Igaz, a folyamat talán nem visszafordíthatatlan: Olaszországban, Finnországban és Kanadában továbbra is érvényben vannak a területi autonómiák.
Az Európai Uniónak azonban a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy ezeket a törekvéseket az államszövetség keleti régióira is kiterjessze. Sőt, a németek által a koalíciós egyezménybe is belefoglalt Európai Egyesült Államok (amelyről már leplezetlenül elhangzik az is, hogy „német szellemiségűnek” kell lennie) – miközben rajong a kisebbségekért, és érdekükben eltökélten beleavatkozik a tagállamok belügyeibe (még az alkotmánybíróságok létjogosultságát is megkérdőjelezi) – a nyelvi-kulturális kisebbségekről és az azoknak kijáró területi autonómiákról tudomást sem hajlandó venni.
Kymlicka érvelése támadhatatlan. Olyannyira, hogy nem is támadja senki.
Az ember hátán talán éppen ezért futhat végig a hideg. Még akkor is, ha a román átlagember Magyarországot és minket, kisebbségi magyarokat aligha tekint már terroristáknak, mint közel két évtizeddel ezelőtt.
Egy 2002-es – a Multimedia Political Communications által végzett – felmérés szerint román honfitársaink terrorizmus szempontjából Irak után a palesztinokat, Afganisztánt, Líbiát és más terrorista akcióiról elhíresült arab országot is jóval megelőzve Magyarországot látták a második helyen. Ezt ma (e’ se semmi, mondanám én, a székely) már román honfitársaink sem feltételezik rólunk. Ehelyett a brüsszeli bürokrácia tekint bennünket egyes számú közellenségnek.
A világ kétségtelenül „halad”, csak jó volna tudni, pontosan merre is…
