Mondanám, hogy az efféle kirohanásoknak sajnos már nincs is hírértéke, különösen az év ezen időszakában. Egyrészt azért, mert az Egyesülés évfordulójának parlamenti ünnepsége eddig sem a békés együttélés jegyében zajlott, gyomorforgató megnyilvánulásokból mindig is volt részünk. Kezdve 1990-től, amikor Szőcs Géza, az RMDSZ akkori főtitkára a dísztribünről – emlékeztetőül - felolvasta a Gyulafehérvári Nyilatkozatot, amely „teljes nemzeti szabadságot” ígér az összes együtt élő népnek - a határozat soha nem lett a román jogrend része. Emlékezhetünk, a 90-es évek nacionalista retorikájának kibontakozásában hangadónak számító Ion Iliescu államfő a háttérben vigyorgott, miközben a (valamiért) felvilágosultabbnak remélt Petre Roman kormányfő kétkézzel vezényelte az ünnepi füttykoncertet. S hogy harminc év semmit sem jelent történelmi léptékben mérve, legalábbis Romániában nem, bizonyítja, hogy tavaly, amikor Csoma Botond idézte fel a Nyilatkozat szellemét, George Simion és az AUR tüntetően kivonult a teremből, irredentának nevezve az RMDSZ-es képviselőt. Menetrendszerűen Șoșoacă asszony is megnyilvánult, ami viszont igazán sértő - de nem váratlan - reakciónak számított, az Lucian Romașcanu szociáldemokrata kulturális miniszter nyilatkozata volt. Vélhetőleg ő kapta pártfeladatában, hogy ne hagyja szó nélkül Csoma Botond „alkalomhoz nem illő” felszólalását.
Másrészt azért nem hat a meglepetés erejével Diana Șoșoacănak december 1-jei parlamenti jelenete, mert az ehhez hasonló cirkuszi magánszámai nem számítanak különösebben kirívó mutatványnak. Mondhatni, hozzátartoznak a mindennapi szenátusi munkafolyamathoz. Xenofób, homofób, magyarellenes, konteós kirohanásai – a skála egyébként rendkívül széles - a szólásszabadság meglehetősen sajátos, bár nem precedensnélküli értelmezése. (Emlékezzünk csak Gheorghe Funarra vagy C.V. Tudorra, de a lista hosszú.)
Mindezt összegezve úgy is fogalmazhatnánk: a Șoșoacă-jelenség mindennapjaink részévé vált. Nincs „hírértéke”. El sem éri már ingerküszöbünket. A napi szélmalomharc, meg a minden irányból áramló borzalom, rémhír közepette sokan már csak legyintünk: egy bukaresti bohóccal több. Ez pedig veszélyes. Mert amikor előkerül egy-egy közvéleménykutatás, meglepődünk, nem értjük, mégis mikor lett az AUR-ból a második legerősebb párt, hogy lehet az, hogy a szenátor asszony viccnek számító S.O.S. nevű politikai alakulata akár át is lépheti a parlamenti bejutási küszöböt, ha (isten őrizz!) jövő vasárnap lennének a parlamenti választások.
Távol attól, hogy túlértékeljem Diana Șoșoacă jelentőségét, ezzel is növelve komolyanvehetőségi indexét, azt hiszem, nem ártana mégis megkondítani egy kicsit a vészharangot. Ideje volna ugyanis, hogy Bukarestben észbe kapjanak: a szenátorhoz hasonló politikai kalandoroknak nem feltétlenül a román törvényhozásban a helye – és tennének is valamit ennek érdekében. Șoșoacă az összebútorozott kormánypártoknak sem jó. Mert mi látszik (hallszik) kifele? Körülbelül annyi: van valahol a parlamentben egy „kemény, bátor, szókimondó” asszony, akire a harcedzett katonatiszt Nicolae Ciucă szenátusi elnök is tehetetlenül pislog.
Amikor pedig nem a kormányt, a Nyugatot vagy a magyarokat sértegeti – kapásból mondtam néhány témát – akkor volt pártját, az AUR-t gyalázza. Hogy ez Simionéknak PR-szempontból főnyeremény, az más téma. A két párt szavazóbázisa közt nagy az átfedés, úgy tűnik, a radikálisabbja a szenátor asszonyhoz húz. Kétségtelen, Șoșoacăhoz és az S.O.S.-hez viszonyítva az AUR egy európai orientációjú szalonképes társaság(nak tűnik). Ha a szenátor asszony nem lenne, ki kellene találniuk. (Vagy talán meg is tették…)
A Șoșoacăhoz hasonló agresszív, sokkoló viselkedés rendszerint leplez valamit. Mégpedig nagyfokú bizonytalanságot. De nem a Șoșoacăét. Azon választórétegét, akit a szenátor asszony megszólít. Azokét, akiknek imponál ez az XXL-es trikolórba burkolt „női őserő”, hiszen ők maguk erőtlennek, tehetetlennek érzik magukat a Rendszerrel szemben. A befolyásolhatók, biztonságos értékítélettel nem rendelkezők bizonytalansága, frusztrációja. Akik számára minél hangosabb valaki, annál inkább igaza van ebben a sokigazságos világ útvesztőjében.
A szociológusok „legyintenek”: a Șoșoacă-féle rendszerellenes pártoknak az elején rendszerint nagy a támogatottságuk, de aztán lefújódnak. (Feltételezem, ennek is megvan a pszichológiája: az emberek mégiscsak különbséget tudnak tenni az erős, illetve az erő illúzióját keltő „hangos” pártok között. Reméljük, ez a felismerés még a választások előtt bekövetkezik…)
A szociológusok mondanak azonban mást is: a választásokon való alacsony részvétel egyértelműen a rendszerellenes pártoknak kedvez, lásd az S.O.S.-t. Úgy vélem, erre az intelemre aztán végképp nem kellene legyinteni…
