Félelmek, ha…

Nem illik, nem szokás a frászokról, ijedelmekről közzétenni személyes élményeket, most ez épp kivételes eset, mert hát rendhagyó a körülménykeret is. Majdnem hat évtizedes földi pályámon (magyarként) eddig, ha összeszámolom, hat esetben uralkodott el az aggodalomból fakadó feszültség, a nem túl kellemes, uralhatatlannak vélt bizonytalanság. Első stációm 1984 nyara, amikor néhány hétig nem tudtuk, hogy negyedmagammal le fogunk-e érettségizni, miután „perzsára” invitált a líceum vezetősége, és ott szekus, KISZ-illetékes egyaránt számonkérte állampolgári lojalitásunkat.

Második alkalommal egyetemistaként szembesültem egyfajta feszengéssel: 1986-ot írtunk, ősz volt, és épp elkezdődött a tanév, amikor megjelent Magyarországon a háromkötetes Erdély története. Bukarestben lévén, benne volt a levegőben, hogy az össznépi felháborodás okán közülünk is felkérnek valakit, hogy a Scânteia Házban nyomtatott pártsajtóban úgymond tiltakozónyilatkozatot tegyünk az irredenta és románellenes publikációt visszautasítandó. 

Harmadjára ‘89 decemberében rezgett a léc, amikor az aranyosgyéresi vasútállomásról Tordaszentmihályra mentem apámmal és bátyámmal. Moszkvicsunk épp akkor tért a szülőfaluhoz vezető útra, amikor a sáncban felborult gépkocsi kereke még forgott. Mint utólag kiderült, szekusnak gyanított falusfelünket lőtték ki máig ismeretlen tettesek.

1990. március 19. a következő dátum: állok Marosvásárhely főterén és Illyés Kinga szavalatát hallgatom, majd hátrafordulva a hodáki szesztől dülöngélő cápinás, késes-fejszés tömeggel „szemezek” – a rendőrök meg sorfalat állnak, persze háttal a felbőszített paraszthadnak és arccal a fegyvertelen magyarok felé… Perceken belül elszabadult a pokol. 

Ötödikként 2004 februárja ugrik be: Románia futballválogatottja 3–0-ra veri a magyar csapatot, erre a Ghoerghe Funar utolsó mandátumát élő Kolozsvár főterére levonul a Monostorról egy nagy adag drukker, többnyire suhancok, és irdatlan ordítással, vehemens gesztikulációval, ocsmányságok skandálásával jubilál a város magyar főkonzulátusának épülete előtt (de ekkor már szintet lép a hatósági teljesítmény: tömött csendőri sorfal + határozott fellépés a felhergelt tömegből agresszívvé váló egyének esetében).

Utoljára akkor riasztott a reflexköteg, amikor a hátam mögött próbálkoztak a kolozsvári magyar rádióadás akkori, ötórás adásidejének hátrányos módosításával, és mondhatni perceken állt, hogy sikerül a „puccsot” megakadályozni. 

Most meg itt a hetedik stáció, a szorongás, az aggodalom percei. A takarékon tartott reménykedés és a közelmúltbeli ocsúdások utórezgései „meccselnek”. Többfordulós mérkőzés, a szünetben majdnem döntetlen az állás. A valamikori (!?) voks éppen ezt az érzékeny egált billentheti át katarzisgyanús végjátékká.

Borítókép: Marosvásárhely, 1990 márciusa