Mi történik, mi történhet, amikor egy irodalmi és kultúratudományi folyóirat, a budapesti Prae első 2023-as számában tematikus összeállítást készít a Delfin Könyvek sorozatáról? Egyrészt megállapíthatjuk: jó helyre került a téma. A Prae az a magyar kulturális folyóirat, amely évtizedek óta magas színvonalon beszél a populáris kultúra jelenségeiről: a science fiction, a Lady Gaga-szerű popikonok, a dalszövegek, a tévésorozatok, a fanfiction-jelenség otthonosan vannak jelen a lap hasábjain, kitűnő elemzések tárgyát képezve. (Jelen lapszámban is – a tematikus összeállításon kívüli részben – remek cikkben foglalkozik H. Nagy Péter a House of the Dragon című HBO-sorozat adaptációs eljárásaival.) Másrészt a kortárs kultúránk egyre fontosabb rétegéhez, az ifjúsági regények kérdéséhez szól hozzá az összeállítás. Látjuk, érzékeljük az ifjúsági regények, a young adult irodalom sikere révén felszínre kerülő jelenségeket és lehetőségeket, amelyek akár az oktatási folyamatban is fontosakká válhatnak. Érdemes ugyanakkor arra is figyelni, hogy miben másak az ifjúságiregény-mintáink a régebbiekhez képest. Olvashatók-e még a Delfin Könyvek? A nosztalgia hangja, vagy a kritika hangja lesz erősebb, ha felnőtt fejjel újraolvassuk őket?
Próbálom visszaidézni, melyek voltak azok a történettípusok, amelyek gyerekként lenyűgöztek. A tengeri kalandregények, kalózos történetek mindenképp (A kincses sziget, Újra a kincses szigeten, Bob kapitány, Barlang a szigeten, Linkóci kapitány kalandjai, Tumbó kalandjai), de szerettem a klasszikusabb, köznapibb gyerektörténeteket is (A repülő osztály, Vakáció a halott utcában), a sci-fibe hajló történeteket (A nyevigák), a krimit (A sátán kutyája), a kincskeresős történeteket (Salamon király kincse, Aranyásók Alaszkában), és arra is emlékszem, hogy a fantasybe hajló Astrid Lindgren-könyv, A rabló lánya elsőre meghökkentett, de miatta kifejezetten keresni kezdtem később a hasonló műveket.
Szándékosan írok inkább könyvcímeket, és nem a szerzőkre helyezem a hangsúlyt. Hiszen amikor a felnőtt szakember a Prae szerzőjeként nekilát visszaolvasni egykori kedves könyveit, ez az első reflex és egyben első különbség is: utánanézni a szerzőknek. Hatalmas az eltérés a szerzők iránti érdeklődés kielégítését tekintve az 1980-as évekbeli gyerek, és a 2020-as évekbeli, részben online közegben szocializálódott gyerek (vagy felnőtt) lehetőségei között. Földes Györgyi például a sorozat indiánregényeit olvassa újra, Szürke Bagoly, Hosszú Toll vagy Thomas Mayne Reid könyveit, és az újraolvasás meglepően fontos részévé válik a szerzői életutakból visszaellenőrizhető hitelességkérdés.
Más szerzők, mint Széchenyi Ágnes, a figyelmes, szövegközeli újraolvasásba szőnek bele személyes történeteket ‒ Széchenyi az egykori kedvencet, A fekete esernyőt ma is letehetetlennek nevezi. További munkatársak, mint például Képes Gábor, az egykor/most szembesítésnek kevésbé személyes változatát választják. Képes arról gondolkodik el a sorozatban megjelent Arthur C. Clarke-regény kapcsán (Delfinek szigete), hogy vajon mi lett az egykori, klasszikus sci-fiken felnőtt nemzedék világképével. Hagyott-e bennük nyomot a kamaszkori olvasmányok jövőképe, némelyik utópikus javaslata?
A kérdés természetesen a jelenbeli könyvek, sorozatok befogadóira is érvényes: vajon milyennek tűnhet majd 40-50 éves távlatból a mostani ifjúsági regények univerzuma? Az időutazás jövőbe vezető útját a tudomány még nem tudta teljesen feltérképezni, a múltba viszont könnyen visszajuthatunk: nem kell mást tennünk, mint régen olvasott kedvenceket újra levenni a polcról.
Borítókép forrása: antikvarium.hu
